Egy szamócatő tavasszal

Túléltük senki sem segített a magunk erejéből mi egyformák és nem egyformák s mind egyformák a rettegésben Az ember sok-sok napon át felénk se nézett egyformák és nem egyformák csak mi biztattuk egymást mikor a jég-égről a jég-csillagok jég-tűi szurkáltak irgalmatlanul mikor jég-szél siklott felettünk s mi botcsinálta hősök tűrtük földhöz lapulva Nekünk egyformáknak s nem egyformáknak milyen jó volt hogy közösen viselhettük a szenvedést ha végigrángott nyúzott szárainkon hajszálgyökereink hegyéig: a közös jajjal a közös kín tengerébe ömlött s ott megkönnyült külön gyötrettetésünk S lám most hogy túl vagyunk a szörnyűségeken s bársony az ég a csillagok gyémántkövek sugaraik árvalányhaj-bolyhok s a szél zsongó izgalmakat szít bennünk most hogy már mesélnénk és emlékeznénk megnyugodva: most jön az ember éles vassal közénk vág kifordítja félredobja a másformájúkat semmirekellő gaznak nevezi őket tűzrevalónak tűzrevalónak Pedig ők velünk voltak az éjek éjein mikor az ember ránk se hederített Nem értjük nem értjük nem értjük.