Amor sanctus
Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt- |
vágyú férfi a gyönge lányra, ki |
magánya sima csöndjében puha |
álmokat dajkált a gyönyörű |
Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid |
oszlop és rúd a lábod és karod, |
lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon; |
szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben, |
a rémület ferde mosolyával a számon |
elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint! |
|
Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg? |
Nem a mámor könnyű szédületét adod, |
adod a tárt szem éles nézéseit, |
melyektől forma, vonal összeomlik, |
s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll. |
|
Miért szeretsz, ha így szeretsz? |
Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz |
hozzámnőtt dolgaim közül. |
féltékenyebb a földi szeretőknél, |
a ruhám is te akarsz lenni, |
te akarsz lenni minden dolgom; |
– ha ruhám vagy, nem melegítesz, |
ha dolgaim, ellenem lázadsz. |
Miért szeretsz, ha így szeretsz? |
|
Tudom, reggel fáradtan ébredek majd, |
De lassabban dobogó szivemet |
forró hála nyomai lepik be. |
|
|
Gondviselés
Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül, |
szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át, |
kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül |
elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát. |
|
Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen, |
ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot, |
gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen |
a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget. |
|
Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle: |
kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya |
helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre |
vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka. |
|
Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba |
s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt |
álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva, |
míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak. |
|
Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül |
elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát, |
kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül |
szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át |
|
elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. – |
Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha |
védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen, |
s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra. |
|
Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye: |
zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma, |
melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye – |
ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma. |
|
Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg, |
lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál, |
a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –, |
mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál. |
|
|
Hívó
Az éjszakák lovagja vagy, |
|
A kínban már megleltelek, |
|
szemükbe szép nyugalmat. – |
|
Az éjszakák lovagja vagy, |
ki eddig nem jöttél belém, |
|
minden percemnek, járj velem, |
|
|
Apák anyák istenek
Sorsot szül aki szül Sorsot teremt |
aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul |
szülöttje és rákényszeríti |
|
nincs nyugság számotokra nincs menekvés |
Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval |
a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak |
|
Sorsot szül aki szül Sorsot teremt |
Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé |
és egyre több szenny hulladék szirom |
|
igazán áldottak és átkozottak |
szívünket elveszítjük és helyette |
a másokéval sokszorosra nőtt |
szívünket éri a nap ragyogása |
veri jég és perzseli villám |
|
|
Anyám
Éjente a halállal alszik, |
nappalonkint mellette ül, |
remegő keze vele parolázik |
|
S olyan a célja, melynek – bármit is tesz – |
|
néznem, hallgatnom, innom őt, |
ezernyi kézzel ezerféleképpen |
|
csordultig véle töltekeznem, |
jobban, mint bármikor szokás: |
a gyönge hangok, botló mozdulások, |
|
újjá kell szülnöm, őriznem halálig |
magamból, s egyre megint, |
|
még ezzel is pusztítanom, |
– a terjedő-növő magányban |
|
Ez még ő –, szinte semmi már, csak |
volt ember, szinte mint aki |
már földíszített ravatalra |
|
De még ő, ő, és él, mozog, szól, |
anyám, anyám még: folyton ad, |
s valóságos két tenyerébe fogja |
|
|
Kijátszani végre
Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment, |
hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam. |
Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne, |
egyszer nekiállni amúgy igazában. |
|
Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne. |
A kerti bozótos nem ritka ma sem még, |
a labda is ugrik a régi-magosra, |
s ott bújnak a várak a sárga homokban. – |
|
Játékot a gyermek végig sose játssza, |
hát el se veszíti, mint kellene, szépen. |
A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig, |
csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult. |
|
Csak kezdeni kéne, leülni a földre, |
mint két kicsi lányom, leülni közéjük, |
leülni vidáman, botló szavaiknak |
engedni örömmel: gyermeknek a gyermek. |
|
Csak kezdeni kéne s folytatni serényen, |
rendjén befejezni a félbemaradtat, |
hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt |
kijátszani végre örökre magamból. |
|
|
|