Amor sanctus
| Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt- |
| vágyú férfi a gyönge lányra, ki |
| magánya sima csöndjében puha |
| álmokat dajkált a gyönyörű |
| Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid |
| oszlop és rúd a lábod és karod, |
| lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon; |
| szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben, |
| a rémület ferde mosolyával a számon |
| elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint! |
|
| Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg? |
| Nem a mámor könnyű szédületét adod, |
| adod a tárt szem éles nézéseit, |
| melyektől forma, vonal összeomlik, |
| s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll. |
|
| Miért szeretsz, ha így szeretsz? |
| Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz |
| hozzámnőtt dolgaim közül. |
| féltékenyebb a földi szeretőknél, |
| a ruhám is te akarsz lenni, |
| te akarsz lenni minden dolgom; |
| – ha ruhám vagy, nem melegítesz, |
| ha dolgaim, ellenem lázadsz. |
| Miért szeretsz, ha így szeretsz? |
|
| Tudom, reggel fáradtan ébredek majd, |
| De lassabban dobogó szivemet |
| forró hála nyomai lepik be. |
|
|
Gondviselés
| Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül, |
| szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át, |
| kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül |
| elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát. |
|
| Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen, |
| ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot, |
| gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen |
| a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget. |
|
| Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle: |
| kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya |
| helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre |
| vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka. |
|
| Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba |
| s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt |
| álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva, |
| míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak. |
|
| Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül |
| elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát, |
| kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül |
| szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át |
|
| elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. – |
| Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha |
| védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen, |
| s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra. |
|
| Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye: |
| zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma, |
| melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye – |
| ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma. |
|
| Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg, |
| lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál, |
| a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –, |
| mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál. |
|
|
Hívó
| Az éjszakák lovagja vagy, |
|
| A kínban már megleltelek, |
|
| szemükbe szép nyugalmat. – |
|
| Az éjszakák lovagja vagy, |
| ki eddig nem jöttél belém, |
|
| minden percemnek, járj velem, |
|
|
Apák anyák istenek
| Sorsot szül aki szül Sorsot teremt |
| aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul |
| szülöttje és rákényszeríti |
|
| nincs nyugság számotokra nincs menekvés |
| Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval |
| a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak |
|
| Sorsot szül aki szül Sorsot teremt |
| Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé |
| és egyre több szenny hulladék szirom |
|
| igazán áldottak és átkozottak |
| szívünket elveszítjük és helyette |
| a másokéval sokszorosra nőtt |
| szívünket éri a nap ragyogása |
| veri jég és perzseli villám |
|
|
Anyám
| Éjente a halállal alszik, |
| nappalonkint mellette ül, |
| remegő keze vele parolázik |
|
| S olyan a célja, melynek – bármit is tesz – |
|
| néznem, hallgatnom, innom őt, |
| ezernyi kézzel ezerféleképpen |
|
| csordultig véle töltekeznem, |
| jobban, mint bármikor szokás: |
| a gyönge hangok, botló mozdulások, |
|
| újjá kell szülnöm, őriznem halálig |
| magamból, s egyre megint, |
|
| még ezzel is pusztítanom, |
| – a terjedő-növő magányban |
|
| Ez még ő –, szinte semmi már, csak |
| volt ember, szinte mint aki |
| már földíszített ravatalra |
|
| De még ő, ő, és él, mozog, szól, |
| anyám, anyám még: folyton ad, |
| s valóságos két tenyerébe fogja |
|
|
Kijátszani végre
| Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment, |
| hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam. |
| Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne, |
| egyszer nekiállni amúgy igazában. |
|
| Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne. |
| A kerti bozótos nem ritka ma sem még, |
| a labda is ugrik a régi-magosra, |
| s ott bújnak a várak a sárga homokban. – |
|
| Játékot a gyermek végig sose játssza, |
| hát el se veszíti, mint kellene, szépen. |
| A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig, |
| csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult. |
|
| Csak kezdeni kéne, leülni a földre, |
| mint két kicsi lányom, leülni közéjük, |
| leülni vidáman, botló szavaiknak |
| engedni örömmel: gyermeknek a gyermek. |
|
| Csak kezdeni kéne s folytatni serényen, |
| rendjén befejezni a félbemaradtat, |
| hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt |
| kijátszani végre örökre magamból. |
|
|
|