Apák anyák istenek

 

 

 

 

Amor sanctus

 

I

Otrombán törsz rám, Istenem, dühödt-
vágyú férfi a gyönge lányra, ki
magánya sima csöndjében puha
álmokat dajkált a gyönyörű
szerelemről.
Szögleteid, én Istenem, zordon darabosságaid
húsomba vájni érezem;
oszlop és rúd a lábod és karod,
lépéseid döngenek bennem, mint lovakéi a hidon;
nincs mentség ellened,
szívemre állsz és kényszerítsz, hogy boldog dermedésben,
a rémület ferde mosolyával a számon
elédzuhanjak: tégy velem kedved szerint!
 

II

Ruhád s ruhám lehull,
összeér a bőrünk, –
a kásás homályú
éjszakát heves
jajok hasogatják,
mint kardok a tengert.
 

III

Ó, te kegyetlen szerető, minek kínozol úgy meg?
Nem a mámor könnyű szédületét adod,
adod a tárt szem éles nézéseit,
melyektől forma, vonal összeomlik,
s a tárgyak belseje riadt csapásokkal kiszáll.
 

IV

Miért szeretsz, ha így szeretsz?
Ha elválasztol, lenyesel, kifordítsz
hozzámnőtt dolgaim közül.
Ó, háborúságot szitó,
féltékenyebb a földi szeretőknél,
meztelenül kellek neked,
a ruhám is te akarsz lenni,
te akarsz lenni minden dolgom;
– ha ruhám vagy, nem melegítesz,
ha dolgaim, ellenem lázadsz.
Miért szeretsz, ha így szeretsz?
 

V

Tudom, reggel fáradtan ébredek majd,
porcikáim sajgása izmos
öleléseidről beszél.
De lassabban dobogó szivemet
mint a láz-kiütés,
forró hála nyomai lepik be.

 

 

 

Gondviselés

Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül,
szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át,
kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül
elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát.
Szelet se ver, figyeld: sas úszó szárnya hamvas nyári égen,
ha rezzenéstelen kering kémlelve a kinyílt világot,
gomolygó füst szelid bomlása, míg fölissza észrevétlen
a mindig-szomjas-torku lég e nem szabódó semmiséget.
Példák láncos sorát idézed, hogyha kérdeznek felőle:
kuszált gyerekkorod, kuszább ifjúkorod indás homálya
helyenkint tőle ég, szikrázik, mintha giz-gazos mezőre
vonatfüst csap le – esti lomb közén a szentjánosbogárka.
Robbantó terveid eláshatod pincékbe és kutakba
s magadba is: melledbe vagy velőd forró ágyába, s higgadt
álarcot is vehetsz: a siklató bűnnek nyomát tagadva,
míg gonddal épited futópályáját éber vágyaidnak.
Felhők és csillagok dombosvidékén s rétjein keresztül
elindul lassan, súlyosan, fényébe oldva könnyü árnyát,
kitervelt gát-sorok nyújtózó, izmos gyűrűin keresztül
szorosan egymáshoz-simult órák híg és tömény falán át
elindul lassan, és megérkezik félelmes-rendületlen. –
Most is megérkezett, hogy a távolba ment kedvest aligha
védhetted volna jól saját kisértő gyöngeséged ellen,
s tűzvésszé lobbant volna a véredbe hullt parányi szikra.
Ó, hogy világosul a bibliai hajszál-példa fénye:
zavart kamasz-szived konok sóvárgással kivánt nyugalma,
melyet beárnyazott az érő férfi földreszállt igénye –
ó, hogy kitárja karjait, s mellére fog derűs hatalma.
Elindul mint a nap vagy mint sötéttel szálló barna felleg,
lázadj, ha gondolod, de nézd, mindenki s minden néki szolgál,
a kő, a tintacsepp s te is bizony – mit érne rejtegetned? –,
mert rád is ejti sátorát, s nem vagy te sem különb azoknál.

 

 

 

Hívó

Az éjszakák lovagja vagy,
árnyéka a halálnak,
a rettegések szárnyain
neved betűi szállnak.
A kínban már megleltelek,
a könnyben érzem ízed,
már te adod a keserűt,
– s nem te adod a mézet,
nem te adod a madarat,
mely itt a hegyi csöndbe
hangja rikító fonalát
röpíti föl-le, föl-le,
derekam alá ágyamat,
a mellemre a békét,
üres szivembe a remény
virágos töltelékét,
nem te adod a jó szelet,
mely zúgatja a fákat,
dolgos markokba a gyomot
pusztító, gyors kapákat,
a kirándulók énekét,
fejük fölé a holdat,
egymás karjába karjukat,
szemükbe szép nyugalmat. –
Az éjszakák lovagja vagy,
lépj át a napsütésbe,
ki eddig nem jöttél belém,
csak jajra és nyögésre,
légy ikre az örömnek is,
ó, légy sziámi ikre
minden percemnek, járj velem,
örökre, mindörökre!

 

 

 

Apák anyák istenek

Sorsot szül aki szül Sorsot teremt
aki élőt teremt Szívéhez visszakanyarul
szülöttje és rákényszeríti
sebeit és babérait
Ó apák anyák istenek
nincs nyugság számotokra nincs menekvés
Riaszthatjátok őket küldhetitek szép szóval
a ti gyökeretek virágai rátok hajolnak
Sorsot szül aki szül Sorsot teremt
aki élő teremt
Hálóját nyújtja szélesíti a Nagy Folyam árja elé
és egyre több szenny hulladék szirom
akad fönn ágain
S lehet király-madár
az újszülött lehet
folyton-riadó féreg
röptét nem szelidítheti
nem békítheti rettegését
Ó apák anyák istenek
igazán áldottak és átkozottak
mi vagyunk
mi vagyunk A saját
szívünket elveszítjük és helyette
a másokéval sokszorosra nőtt
szívünket éri a nap ragyogása
veri jég és perzseli villám

 

 

 

Anyám

Éjente a halállal alszik,
nappalonkint mellette ül,
remegő keze vele parolázik
szünetlenül.
Ösvény az útja: egyenes,
szűk és kiágazástalan.
S olyan a célja, melynek – bármit is tesz –
minden javára van.
Mohóság űz: érintenem,
néznem, hallgatnom, innom őt,
ezernyi kézzel ezerféleképpen
lopnom a fogyó időt;
csordultig véle töltekeznem,
jobban, mint bármikor szokás:
a gyönge hangok, botló mozdulások,
ez még ő, senki más.
Ez még ő, kit ha végképp
elvesztenek érzékeim,
újjá kell szülnöm, őriznem halálig
magamból, s egyre megint,
s lobogva pusztuló erőm
még ezzel is pusztítanom,
– a terjedő-növő magányban
szívem buzdítanom.
Ez még ő –, szinte semmi már, csak
volt ember, szinte mint aki
már földíszített ravatalra
készülne szállani.
De még ő, ő, és él, mozog, szól,
anyám, anyám még: folyton ad,
s valóságos két tenyerébe fogja
ráhajló arcomat.

 

 

 

Kijátszani végre

Csak kezdeni kéne, s úgy menne, ahogy ment,
hisz mitse veszítve folyton gyarapodtam.
Űz nyugtalan álom: csak kezdeni kéne,
egyszer nekiállni amúgy igazában.
Ó, játék, gyerekkor! Csak kezdeni kéne.
A kerti bozótos nem ritka ma sem még,
a labda is ugrik a régi-magosra,
s ott bújnak a várak a sárga homokban. –
Játékot a gyermek végig sose játssza,
hát el se veszíti, mint kellene, szépen.
A lélek, a test fáj, fáj tőle halálig,
csont-mélyig ütött seb, bár színre begyógyult.
Csak kezdeni kéne, leülni a földre,
mint két kicsi lányom, leülni közéjük,
leülni vidáman, botló szavaiknak
engedni örömmel: gyermeknek a gyermek.
Csak kezdeni kéne s folytatni serényen,
rendjén befejezni a félbemaradtat,
hogy férfi lehetnék: a régi kisértőt
kijátszani végre örökre magamból.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]