Utak
| Hordozhatatlan a magány, ha még |
| Egymáshoz kapcsol az út, és egymáshoz ereszt. |
|
| Didereg az ember, a dolgok is vele; |
| mind fészkelődik, s útrakel. |
| Csak a másiknál van jó helye, |
|
| tükörbe lát, szavára szó felel. |
|
|
| Elnyelte őket a lélek, elnyelte őket a test. |
| Egyként nyugszik bennük a szép meg a rettenetes. |
|
| Kuszáltan összevissza, mint bomlott gombolyag, |
| puhán tekerőznek mélyedben a járt utak. |
|
| Megindulsz rajtuk olykor, és újra lépegetsz |
| föl-alá, amerre szólít a fogyó emlékezet. |
|
| Hű cinkosok ők, akikkel térbe-időbe elérsz, |
| de akikkel négy szoros fal dobozába is beleférsz. |
|
|
| Gazdag a vándor, ha nincs is |
| Ballag üres tarisznyával, |
|
| Talpra szökken pirkadatkor, |
|
|
|
A nyugtalanság dicsérete
| Vonatra készülődő hajnali ébredések |
| szorongó riadalmak gyomorban idegekben |
| hánykódó éjszakák és rázó hideglelések |
| egy-egy parázsdarabka a sajgó szemüregben |
|
| És soha a jövendő birtoklások reménye |
| mindig a veszni féltett régi utáni bánat |
| mikor a kínnal nyíló reggel holtszürke fénye |
| hunyorgó száműzöttnek vetkőzteti a tájat |
|
| Maradni csak maradni Minden lépéskor újra |
| gyökeret ver az ólmos talpak tiltakozása |
| s kísér lassú menetben vádlón körémtolulva |
| a tűnő kedves arcok nyomasztó látomása |
|
| Arcoké kik szeszélyem szerint enyém lehettek |
| s az úr jogán szeszélyem szerint veszthettem őket |
| Tudván ha bármelyikhez éreznék látni kedvet |
| bízvást előkerítem e rosszul rejtezőket |
|
| Boldog kit mielőtt még sejtjeibe a fészek |
| melege beivódott vihar dob idegenbe |
| nem börtönöz a hűség nem fognak rettegések |
| el nem gyöngíti térdét kockázat ijedelme |
|
| Ki ágyán meg nem alhat ki székén meg nem ülhet |
| bolyong fáradhatatlan az út a pihenése |
| kinek a búcsúszótól szája nem keserül meg |
| ki könnyen hátat fordít nem gyorsul szívverése |
|
| Mert mindenik kanyargó talán az otthon édes |
| képét villantja föl majd és végre hazatéved |
| megleli drága célját égő sebekkel ékes |
| ezer csalattatástól vérző bátor szivének |
|
|
Egy élhetetlenhez
| Kőre esett, és darabokra porlott: |
| bánhatja a vesztes a kárát. – |
| Ó, csúcsok, míg a lábatok előtt |
| nyújtsátok az égig a földi határát! |
|
| Siettem, és szorgalmasan vesződtem: |
| köd tengere nőtt a nyomomba. |
| Fölszedném, amit elszór egy szegény, |
| mennyit törekedtem a gondból a gondba? |
|
| Sír, sír a győztes: koldus és esendő, |
| és kincse a nincs meg a nem-lesz – |
| álmába bújik, ott kísérti még: |
| lódítsa el újra a gyermeki mennyhez. – |
|
| – Ő sérthetetlen őrzi a magáét, |
| mosolyog csak a botra, a tőrre: |
| a rácsapó mellette siklik el, |
| tűz-láng a szemében az árnyék, |
| gyötrő, csikaró nyavalyán kap erőre. |
|
| Növő magzatként hordja a világot, |
| jó annak, akit beleenged, |
| jó, mert a pusztuláson menti át, |
| jó, mert meleg, és igyekezve melenget. |
|
| Romló szívében ronthatatlan ékkő, |
| bordája erős fal a szélben. |
| Lucsokba mártja bőrét, elrohad, |
| de belseje: mécs, örökégő – |
| ott táncol, iramlik a lomha sötétben. |
|
|
Ó társaim…
| Fölszikráznak s már nincsenek sehol |
|
| A kapcsolat mint a növény |
| A villanásnak nincsen útja |
|
| Bőrömön belül világ a világ |
|
|
Lefelé
| Mostanában folyton a halál körül őgyelgek Mostanában |
| folyton kerülgetem hozzányúlok elrántom ujjam |
| rámeredek másra függesztem szemem majd ismét vissza rá |
| Mostanában régi könyveket bújok szaguk is kriptaszag |
| azok között érzem magam otthon kiknek a siratójuk is |
| hallgat már kik tökéletesen ledobták emberi ruhájuk |
| Aludni vágyom mostanában mélységes mély álommal melyben |
| az emlék is csak álom és az álom is csak álom |
| s melyből lassacskán morzsolódva kihullong a valóság |
| Lefelé tart a férfi-út velem Füvek fák bokrok egyre nőnek |
| s már a füvek meg bokrok is fölülérnek a fejemen |
| s ki sasokkal hittem játékot mint gyermek a szobalegyekkel |
| csapongó szobalegyeket nézek olykor sasoknak |
| Nos idejut egyként a könyökkel érvelő s a lusta |
| de idejut a szárnyakat lengető is Kutyája zúgó kerekek alatt |
| véresen a halálra ölti nyelvét s a kedves tetemet |
| lopva a bérelt ház tilos fája tövébe temeti |
| Tört ablakához pénze nincs Az éhesen leső hideg |
| kegyetlenül bevág a résen végigmotozza a langy zugokat |
| melyekbe fészkét rakta volt s didereg aztán noha két |
| szív áll jobb és bal oldalán S keres keresne harmadikat is |
| de nem talál vagy ha talál úgy fogadja mint búcsúzót |
| mert úr a rend sajátmagának szabta az emberész vele |
| embertelenné téve az ember világát |
| embertelenné téve az ember világát |
Ó ki nem |
| bogozható gubancba kúszálódik előbb vagy utóbb |
| a lelkes élő és segítségért kiált még induló tiszták felé |
| siet kik majdan odajutnak ahova ő de addig |
| az elfelejtett anyanyelv szavai zengnek szájukon |
| s felelnek csapzott éjszakák inkvizíciós kérdéseire |
| Vagy meggyorsítja lépteit előre hogy a villogó |
| kardú legyőzhetetlen bajnokot sürgősen érje el |
| s az vágja széjjel bogait Mezítelen fénylő fehéren |
| járulhasson aztán az élők örök-nyugtú célja elébe. |
|
Népdal-variáció
| Megszakad a szép szó bennem, |
| alig fordul dalra nyelvem, – |
| – Addsza, pajtás, a vasvesszőt, |
| hadd verem meg a temetőt, |
| nyíljon már ki, fogadjon be |
|
| = Ó, ne bántsd te ott azokat |
| Nem nyugvás a sír nyugalma, |
| nincsen ott a pusztulásnak. |
| majd, ha innét rendre egyszer |
|
| = Keress addig nyugtot másban: |
| ilyen-olyan földi lázban, |
| Több az élet, mint az ének, |
| ők a bölcsek, akik élnek, |
| Szíved verd meg vasvesszővel, |
|
|
Férfikor
| Félelmed, mely eddig kifelé leselgett, |
| ordasaid szíved vadonából kelnek. – |
|
| – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
| a rideg nagyokra, akik kitagadták; |
|
| emlékszik a mérges ótemető-őrre, |
| között annyi sokszor vette üldözőbe; |
|
| emlékszik a gyűlölt kora-esti ágyra, |
| mitől néha szinte megfájdult a szája; |
|
| a kevés, az útált ételek ízére, |
| a tanítónéni gyűrűs jobbkezére. |
|
| – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
| érzi a szerelem máglyás virradatját; |
|
| térdében a vesztő utak remegését, |
| érzi még a kínok csupa-élü kését. |
|
| – Hisz az is nehéz volt, hiába tagadnád: |
| a pincék szagát, a hűvös kapuk-alját; |
|
| érzi még az ökle tehetetlen vágyát, |
| új keselyűinek összezúzni szárnyát. |
|
| Érzi még, ó érzi! S érzi már, hogy emlék |
| múltja színpadán rossz lim-lom, ócska kellék. – |
|
| Most tehetsz akármit, s nem tehetsz, ha tetszik, |
| s galamb a szerelem, szívedre telepszik. |
|
| Győztél? Dehogy győztél! Más verembe estél, |
| álnokabbul rejtett hálójába vesztél. |
|
| Győztél, árva lélek? A baj és az átok |
| húsodba ivódtak, őket hordja lábod, |
|
| velük kering véred, jaj, rájuk csikordul |
| zeg-zugai mélyén ők sarjadnak orvul; |
|
| éjszakáid csöndje rémeiktől retten, |
| iszony jege villog táruló szemedben. – |
|
| S mint anya-öl fészke sejlik vissza benned |
| kinőhettél abból, most semmi se menthet. |
|
|
Törvény
| Romlandó testekért aggódol: |
| a kínjukért vagy kínodért szorongsz-e? |
|
| Mentenéd őket – égre-nyúló |
| karok karói közt botolsz előre. |
|
| Ó, múlás, ó, szép rend: a föl-le |
| forgó kerék arányos mozdulása! |
|
| Ó, múlás, ó, szép rend: a tisztán |
| fénylő emlékek kútforrása, fészke! |
|
| Ó, múlás, ó, szép rend: a bomló |
| bomlása és a sarjú sarjadása! – |
|
| Ó, múlás, ó, múlás: idétlen |
| hányódás, izzadtság-szagú kesergés! |
|
| formátlan ordítás, nyögő szabódás! |
|
| Ó, bűz, ó, genny, petyhüdt hidegség, |
| a márvány-csarnok kásahegy-küszöbje! – |
|
| Topogsz előtte, mint a gyermek, |
| akit szülői józanság kipróbál, |
|
| s a lobbanó máglyák tüzére |
| ijesztő gonddal fekteted le szíved. |
|
|
Interieur
| Vánkosomat fejem gyűri, vánkosom a hajamat, |
| domb-tetői fű helyett itt vetem hanyatt magamat. |
| Ez is táj ám, láthatár ám, ami mostan körülfog: |
| nagyon mindegy, milyen formát öltenek föl a dolgok. |
| Van itt ég is: tág, fehér lap, erek, foltok tagolják, |
| de nem csipkés horizontok viszik vállon a boltját. |
| Madarak is népesítik, messze vannak, kicsinyek, |
| le-lecsapnak olykor: félve behunyom a szememet. |
| Van itt ég is? van; az ég a mennyezet; és madarak? |
| hasztalan a hasonlítás – a legyek a madarak. |
| Nyitva egyik belső ablak, nadrágom lóg kilincsén, |
| nyíl-hegyet formál a ránca, fölfelé szúrva gyengén. |
| Üvegajtós szekrényemben három sorban könyveim, |
| zöld, piros, kék, sárga és még isten tudja, mennyi szín. |
| Megdől, lám, a felső sor, mert ott hiányzik pár darab, |
| egyre inkább ferdülnek a függőleges vonalak. |
| Mint gyümölcs-szedett ág, csügg a csillár: bura s körte nincs |
| rajta – koponyán a fog-hely, foglalatja körbe mind. |
| Íróasztal, másik asztal, székek, egy-két dísznövény, |
| légy-papír a mennyezetről, függöny (olcsó szerzemény). |
| S a világítás? Reggel van, talán kilenc óra tájt, |
| a keleti ablakon a lehúzott redőnyön át |
| bedereng a napsugár, és tompa-bágyadt fény meg árny, |
| mely törött alakzatokban végigfekszik a szobán. |
|
Október
| A filodendronok és a datolyapálmák |
| bejöttek, bejöttek a szobába. |
| Ha csak a lombjaikba nézel: délszaki tájék, |
| ha csak ágaik labirintusába. |
|
| Délszaki tájék – ha tetszik, képzeld; |
| kanyarogja végig a sok fura ágat, |
| hasadt, legyezős levelet. |
|
| Csapatnyi kislány s kisfiú zajog künt: |
| segítenek az erőtlen ősznek |
| eltörögetni a bogáncsok és paréjok |
| derekát, amelyek még az üres telken levegőznek. |
|
| Nem látom én ezt, én heverőn heverek, |
| heverőn heverek hanyatt; – |
| piros tűit a függöny rácsán |
|
| Az alkonyi nap, mely lankadatlan |
| tér vissza huszonnégy-órás |
| mindennapi kerülője végén, |
| mert fogja a rend, e szoros-laza póráz. |
|
| Póráz, ahogy engem, téged, valamennyiünket. – |
| A szabadság bujtó láza után |
| én is, te is, valamennyiünk |
| érzi, mi az egyetlen tudomány. |
|
| Az egyetlen tudomány a világon: |
| tudni, hogy keskeny az út, |
| kicsiny a kapu, s aki meg se moccan, |
|
| Akinek a keskeny út se kell már, |
| és a kicsiny kapu se kell, |
| csak hanyattfekszik heverőjén, |
| olykor kérdez, de sohase felel. – |
|
| A filodendronok és a datolyapálmák |
| bejöttek, bejöttek a szobába. |
| – Érzelmes emlék készülődik, |
|
| elnémuljon, mint a letorkolt |
| gyermek, ki oly szépen beszél, |
| hogy gyönge szivedbe markol. |
|
|
Nehéz álomból
| pendített pengeként remeg |
|
| Párnám puhán dajkálja zúgó |
| fejem puhán takarja megtörődött |
| testem a paplan de kemény |
| szögleteken vergődik édes |
| tájaira is hasztalan idéző |
| meg kéne végre érnie a létre |
|
|
Csörög a fagyos föld
| Csörög a fagyos föld, hideg van, |
| hópihe fészkel a hajadban, |
| gyűlnek a varjak az egekben, |
| gyűlnek a gondok a szivedben. |
|
| Hópihe fészkel a hajadban, |
| járod a világot magadban, |
| ó, mitől annyira remegtél, |
| itt a csirátalan, örök tél. |
|
| Járod a világot magadban, |
| melegednél régi zugokban, |
| angyalokat várnál, karácsonyt, |
| karácsonyi Jézuska-jászolt. |
|
| Melegednél régi zugokban – |
| talpad alá jég nő s beroppan, |
| szemeden gyönge jég virágzik, |
| sehogyan sem érsz el hazáig. |
|
|
Följegyzés
| Így, ekkor, itt, e dombtetői házban, |
| magányosan, egy nyárközépi szombat- |
| nap délutánján, amikor a ritkán |
| megrezzenő lombok a forróságban |
| sercegtek szinte, így, ekkor meg itt |
| feküdtem én iszonytató idő |
| után s iszonytató idő előtt, |
| jeltelenül s jelentéktelenül, |
| hideg aggyal tudván a semmiségem, |
| mégis magam-emésztő szomjusággal, |
| hogy a milliárd év- és billió |
| ember-szőtte szöveten valami |
| nyomom maradjon; s nem csináltam úgy, mint |
| az idelátszó bérház egy lakója, |
| egy ifjú asszony, ki a függönyökkel |
| sötétített szobából a parányi |
| mélyárnyékos teraszra lépve csöndes |
| dallal száján megöntözgette rendre |
| virágait a szombat délután |
| nyugalmával szívében, s mitse bánva |
| múltat, jövőt, forgott a jószagú, |
| hűs nedvességben, hagyta az időt |
| továbbsuhanni, álmatag közönnyel |
| tördelte a hervadt virágokat, |
| s egyetlen percet sem gondolt magára. |
|
Threnos
| Hosszú, vékony ládába tették, |
| Egy év mulva megkérded: „Hol van?” |
| „Nincs: kukacok és férgek szerterágták.” |
| „Fekszik, s a vöröslő-szemű rokonság |
| sírva számol körülötte”. – |
|
| gemitus mortis, dolores inferni |
|
| Hallom és egyre többet hallom, |
| a halál sóhajtásai, az alvilág fájdalmai |
| a kántor és a pap szájával. |
|
| A halott gyönyörű testében, |
|
| és nem az alvilág fájdalmai |
| egyensúly boldog zümmögése. |
|
| minket, mert egyre többet látjuk, |
|
| hogy nemrég mozgó testeket |
| hosszú, vékony ládába tesznek, |
| s rájuk-szórják a földet, |
| gemitus mortis, dolores inferni…” |
|
|
M. J. halálára
| Meg sem születtek, s meghaltak veled. – |
| Ó, színek, formák, vonalak! |
| Csonka a világ, csonka, csonka! |
|
| Egy ○-re, egy □-re, egy ~-ra |
| mennyit rárak a roskadozó! |
|
| törvény vet véget az utaknak. |
|
| a vonalat, a színt, a formát |
| melyből vétettél, melyből vétetett. |
|
| S koponyád tündöklő golyója, |
| láb- s karcsontjaid szigorú egyenese, |
| bordáid gyöngén hajló cirmai, |
|
| A világ csonka, csonka! – |
| De csonkább volt előtted. |
| A karcolás, amit hagytál a Nagy Falon, |
| S a szerkezet éles és tiszta |
|
| Egyikünk előbb, másikunk utóbb. |
| Semmiségért sír, aki sír, |
| el nem száll hangja, és máris követ. |
|
| Higgadt voltál s rendíthetetlen, |
|
| Tudtad: a szín, a forma, a vonal, |
|
|
Egy fiatalasszonyra, aki belehalt a szülésbe
| Megcsalt a kéj vagy a tiszta öröm |
| vagy a természet. – Történt akárhogyan, |
| egyként az engedelmesség gyümölcse volt. |
|
| A tested romlatlan törvényei |
| vezettek – ó, nem az ész, |
| ó, nem a szokott romboló, az ész |
| a tested vezetett, szegény! – |
|
| Hordunk lappangó kórokat: |
| rákot, fekélyt, tuberkulózist, |
| S hiszünk, de tudjuk, hogy hiába, |
| mert táplálván magunk, tápláljuk őket, |
| menekülvén, velük menekülünk, |
| s álom vagy mámor rózsaszín |
| fátylat dob csak rájuk, de makacsul |
|
| Te életet hordtál magadban, |
| törékeny csípőd árkában élet tenyészett: |
| S hitted és tudtad a jövőt: |
| táplálván magad, őt táplálod, |
|
| De nem tudtad ezt a jövőt, |
| nem tudtad, hogy ráknál, fekélynél |
| hogy élet fordul szembe életeddel. – |
|
| tedd össze két kezed a melleden, |
| kulcsold össze az ujjaid, |
| ne moccanj, tűrd türelmesen |
| hogy az égieknél semmivel sem |
| kegyetlenebb férgek édes-szép |
| ajkaidon ki- és bejárnak. |
|
| ragyogj a hű emlékezők agyában |
| cáfolhatatlan példaként, ó |
| építhetetlen sors az emberé! |
|
|
|