Lépteid szűnhetetlenek. Ez már a második karácsony, hogy azzá váltál. Moccannod se kell, nem is tudnál, vigyázzba állított a rád szakadt föld.

De akik hordozunk, várossá bővülünk vagy országgá, néha világgá, hogy legyen helyed. És járatunk és mozgatunk, beszéltetünk, hiszen szádba is föld szakadt.

Megszínesedtél: még előbb fékezted a szeszélyeket, valahogy egy mintára fogtad képeidet, most vége ennek. Megszínesedtél: annyifélén élsz, ahányunkban benne vagy.

Zörög a föld: meleg ruhába bújtatlak, hegyre küldelek, jeges erdei fák közé. Arcod piros, föl-fölkiáltasz, íme a teljesség. Igen, ez is csak kései ajándék. Könnyen adom, készségesen, mivel téged vigyázzba állított a föld és beszakadt a szádba is.

*

Féléve tán, kimentem egyszer sírodhoz. Csönd volt, aznap nem temettek. Az utcazajt a temetőkaputól odáig elszórogattam. Új halott voltál: mutatták a friss aranybetűk anyád neve alatt. Fölé temettek, az ölébe. Jó, erről lehet érzelegni. Korlátoltság, takonykór!. Ha idejövök, ha ide kell jönnöm érted, nyilván itt is hagylak utána. Nehezebb hordani a holtakat mint meglátogatni.