Naplórészletek

VAK szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Múltam riasztod, hogyha nézel,

már hárman néztek így rám,

s három halottam sírján

hevesből lettem óvatos.

Nehéz megállnunk egymagunkban,

gyarló fejünket markos

szelek cibálják: mardos

a rend, amint érvényesül.

Nehéz megállnom egymagamban,

karjaid enyhes öble

jó volna mindörökre

menhelynek, hogy ne bántsanak. –

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik.

Ó, merhessem-e rádaggatni

buja és boldog terhét

szép álmaimnak? Elmégy

ahogy jöttél, vagy ittmaradsz?

Hasonlatosságodra formált

énem veled: barátom,

nélküled: zátony,

melyen magamat roncsolom.

Hasonlatosságodra formált

énem veled: ünneplő

ruhám, madárijesztő

és céda ringy-rongy nélküled.

Vak szelek játéka hozott-e

vagy kikerülhetetlen,

szoros parancs? – Szemedben

szemem szorongva kémkedik. –

Mint többször póruljárt gyerek, ha

cukorral csalják, lép is,

vonakodik is, én is

áhítalak is, féllek is.

Ritkulj köd és tisztulj jövendő,

lássam, hogy mit kell tennem:

hűs kis kezét kezemben

eresszem el, vagy fogjam itt?

FÜVES hegy oldalán ülök,

tisztára fúj a szél.

Fitogtatnám most lelkemet,

ha fürkészné az Úr:

tudom: kellően jó vagyok,

jobb nálam nem lehet.

Ha moccantom vidám fejem,

felhőkhöz súrolom.

A gyengén-vájt mező szelid

mosolyt lenget felém,

ölében gőz-lehelletű

szorgos vonat kocog,

felőletek jön, hozza tán

a pillantásodat.

Erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak érte le,

hogy két ujjammal fölvegyem,

térdemre rátegyem,

erős kísértés bujtogat,

hogy nyúljak távolabb,

és egy ujjammal toljam el

a rejtő dombokat:

láthassalak, – két napja már,

hogy fény, szín, száz alak

harcol miattad ellenem:

szeretnék képedet

széttörni bennem. Hasztalan:

jelenteném neked,

hűséggel állom posztomat

akár örökre is. –

Kis domb, ne nyújtsad útjait,

mindig céljába lejts,

s ha nem jön még, beszélj neki

felőlem szépeket.

Majd fordulj vissza, kis vonat,

veled tér ő haza,

– ó, már csak egy nap múlik el

és csak két éjszaka.

KI hozzám vagy jövendő, maradj el,

ki itt állsz a szívemnél, szaladj el,

ki hűséget fogadtál, tagadj el.

Ki sorsodra fölírtál, törölj le,

ki életem fokán ülsz, röpülj le,

ki egedre szögeztél, söpörj le.

Ki biztatva ígérted, ne várj meg,

ki hallod, hogy kiáltok, ne állj meg,

ki szerettél, s szeretsz is, utálj meg.

HALOTT, bús nyujtózás van bennem,

s idétlen szürkeség.

Nem csalogatlak titkaimmal:

meghaltak a mesék.

A bárgyúnak-sajnált derékot

tisztelve bámulom,

minden üres színig-telt hozzám,

éjt álcáz homlokom. –

Bátor, aki kisujjat moccant,

hős, ki egy szót beszél;

mint száradó ruhát kötélen

az erre-arra szél,

lengeti az idő a lelkem:

énbennem nincs erő.

Százszor inkább való az élni,

ki tervvel áll elő,

akármilyen korccsal, beteggel,

de bomló életét

valaminek akarja látni,

s szabott ütemre lép. –

Ki bennem titkokat gyanított,

csalódott: nézze meg!

Itt fekszem, mint a fáradt ringyó,

ki megfeledkezett

a szépítők ezer cseléről,

és ágyán meztelen

meglepték, s már semmit se bánja,

ha gúnyos, szemtelen

szemek mohón isszák hibáit. –

Szánj, hogyha gondolod,

szánj és sirass, de távozásod

ne hidd, hogy nagy dolog,

hogy kincsektől fosztod magad meg. –

Fölvakkanó falak

csupasz jajgása lesz a válasz,

ha elköszön szavad.

SZAVAIDTÓL fölhussant a bánat

a szívemről, mintha labdát vágnak

sötét varjúsereg közepébe –

nem örülök, nem örülök mégse.

Fáradt vagyok nagyon az örömhöz,

csak a béke langy esője öntöz,

csak feküdni tudok mozdulatlan,

kedven innen, könnyön alig onnan.

Tudja isten : jobb-e így vagy rosszabb,

érzékeim mélán horgadoznak,

nem alszanak, nem is állnak lesbe,

– tücsökhangon horkol kint az este.

MOST a föld az úr, a vermek és a hollók

színe az úr; mint talajvíz fakad

föl a sötét, már a szívem alatt

locsog, s a szívemen

mázsás aggodalom lóg.

Leomlott a négy fal, külső rettegések

ólálkodnak itt, a jövő s a múlt,

két őrizőm, Judássá aljasult,

az emlék s a remény

húsomban forgó kések.

A kezed után nyulok, mint tétovázó,

gyáva kacs nyúl a támaszték után,

ó, fölszín-járó, biztos-léptü lány,

igen-igen erős,

ó, fennen-lengő zászló!

Csak nevess sokat, most nem nevetsz hiába,

didergő lelkem régen járt napon,

takard be, édes, rejtő-vastagon

kedved fészek-meleg

bő felleghajtójába.

VESZÉLYES úton jársz: lábad körül csapdák,

szél ködöt terelget mögéd, ahol ellépsz,

eső csinál rácsot, hadakozik villám,

laza lombzúgásból rejtegetőd épül.

Komoly szavam küldöm felocsúdtatónak:

bátor elleneim teáltalad bátrak:

rég nem voltál erre, messzekerült dűlőn

duhaj gyomok szúrnak gonoszul az égbe. –

Emlékszel-e még rá, kétkedésbe mártott

Isten-hozottamra, okos félelmemre?

Tükröző gyerkőcök játékos kezéből

rámhullt rezge fénynek véltelek szorongva.

Szándékkal maradtál, szándékkal kúszáltad

sorsomba a sorsod. Jólesett, s miként a

lengetett inga a mélyponton, golyó a

fordított kúp szoros csúcsában, megálltam. –

Szándékkal maradtál. – Szándék-e keserves

kalandod ezúttal? Nem tudom. Ki tudja? –

Komoly szavam küldöm felocsudtatónak:

látsz-e még? vigyázz! már tág a köz közöttünk.

Ne hagyj itt, szegényke, többet ártsz magadnak:

meleg tenyeremből kipottyanó szíved

hóember takarja két fagyos markába.

CSONTJAIMBA tüzet rekesztettél,

tenyeredből futni eresztettél,

az örömök felém csörgő

csermelyeit elsiklattad tőlem. –

Rideg legény szomorú, szép hangon,

síró gerlét utánozó hangon

hivogattam, csalogattam

valakit, de árva vagyok most is.

Magos az ég, nem tudom elérni;

kemény a föld, hova tudjak lenni?

Ha szaladok, ha lefekszem,

fogaimat tördelik a kínok.

Anyám öle, be meghiúsultál!

nagyon régen be hatalmas voltál!

Nagyon régen, nagyon régen; –

íze sincs már keseredett számban.

Áthajol a faág a faághoz,

elröpül a madár a madárhoz;

hát én kihez hajolhatnék?

melegedni hova röpülhetnék?

Rideg legény maradjon magának,

válassza a szelet barátjának;

így, ha néha könnye csordul,

lesz legalább ügyes kifogása.

MATRAC a kő talpam alatt,

omló takarók a falak,

angyalhaj a bokrok borza,

komoly arcom csiklandozza.

Fölemel a föld az égig,

felhők bolyha bizgat végig

és a nap mint aranyérem

a szívemen megáll szépen.

Aki gyűlölsz, morc ököllel

verd a szájam, tiszta szemmel

áldalak meg s könnyem mint a

szenteltvíz hull ujjaidra.

Holtak, akik féltek árva,

szűk koporsótokba zárva,

engedjétek, hogy mellétek

bújjak, mint a vesztett élet.

Kit rossz szándék, balszerencse

bántott, dühét rajtam töltse,

s ki szeretné volt kényelmét,

rakja át vállamra terhét.

Akit mérges kígyó mart meg,

hozza sebjét, hadd szívjam meg,

ellenségét minden gyenge

küldje bátran ellenemre.

Vagyok kimeríthetetlen,

ronthatatlan, sérthetetlen,

mert, ímé, én jó szerelmem

tenyerén tart újra engem.

FINOMMÍVŰ csodatükör a tenyered.

Ha rányomod csukott szememre,

kúszált magamat

gyönyörűszépnek, épnek látom benne.

Látod, te jó, csak ez maradt!

Szívemen, mint baráti ágon

a madarak, tollászkodtak, csevegtek

az örömök.

Közéjük lőtt egy orvvadász: a kín.

Kopasz ágat nyöget a nyurga szél. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt! –

Holt hal vagyok a víz szinén:

meghitt mélyekbe el nem bújhatok.

Lábatlan vagyok friss gidák között:

ungorkodón nem ugrándozhatok.

Páva vagyok, megtéptek a kutyák:

nem illegethetem magam. –

Látod, te jó, csak ez maradt,

csak a kezed maradt!

Tavasz van; most mindenki bátrabb, csörtetőbb.

Önnön bújuktól, önnön örömüktől

szédülnek a fejek.

Minden ajtó kinyílt,

nem zárhatok mellém egy részvevőt sem.

Csak a kezed maradt,

látod, te jó, csak ez maradt!

Derék híd, melyen fátylas távolokból

örvényes űrökön keresztül

bajtárs-emlékek

fölmentő seregei özönölnek.

Ringó tutaj, mely paskoló esők

hazájából mindegyre visszavisz

a nyájas délre. –

Csak a kezed maradt;

most nékem ez a minden,

ez a világ és önmagam.

Ne vedd el a kezed!

ha elveszed,

nem lesz világ, s én sem leszek. –

– Látod, te jó, látod, te jó!

FUSS vele, idő, fuss vele,

fuss vele visszafele!

Habzsoljon össze friss kezed

mindent, amit rámszeretett,

se testemen, se lelkemen

nyoma többé ne legyen! –

Bűvölöm magam: ő nem él,

de mint a szél,

porcikáim mélyeiből

zúdulva kitör,

s van százszor inkább, mint amikor

valóban volt még. – Száll a por,

ha fölverik, lustán lebeg,

fáradtan visszahull, belep

mindent. – Ó, fújj rám, jó idő,

fújd ki belőlem széditő

kínoktól fölvert emlékeit!

mert visszahullva ellepik

szemem, fülem, szivem,

és újra nem lesz senkisem,

akit látok, hallok, érezek,

csak ő, csak ő. –

Mint rezgőnyárfalevél, rezeg

a belsőm. Hűs nyugalom,

tőlem mindig riadó, áldott hatalom,

települj rám végre, mint izgága folyók

tükrére a jég, mint tarka golyók,

szertegurultak örökre,

ó, szertegurultak örökre

az álmok, az őt hazudók.

IGÉRETEID lajtorjáján

minek hoztál a magasságba?

Csak szavak voltak szavaid, –

zuhanok most halálraválva.

Holt s még nem fogant ellenségek

nyüzsögnek ébren körülöttem;

hessentem őket és sirok, –

ó, többen lesznek, egyre többen!

Mint gyenge őzet vad kopóhad,

futó szívem félelmek marják. –

Én jó vitézem merre jár?

miért nem villogtatja kardját?

Meghalt a béke: vánkosomnak

élő parázzsá vált huzatja,

a sok-tenyerű éjszaka

kegyetlen ökleit mutatja.

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj

takar, melyik vándor-szél ismer?

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan

visszhangozol érzékeimben.

Minden való én voltam eddig,

és lám: mindannyi idegen lett.

Ha viszem őket, úgy viszem

kelletlen, mint hordár a terhet.

Növés fájdalma tagjaimban:

elárvultam: kell izmosodnom.

Alábbsüllyedt az ólmos ég,

két vállamon remegve hordom.

ŐSZ lépeget a lombokon,

talpa vörhenyes sár, agyag,

a boldog zöldre ráragad,

– föld felé hull a homlokom. –

Hozzád szeretnék menni most,

jaj, elrontottuk! nem lehet,

nem volna most már enyhület,

pedig meglásd: kifoszt,

kifoszt így minket az idő.

– Ha ostorát emelte ránk

a rossz világ,

mért nem öleltük reszkető

testünket egybe? ó miért

bántottuk egymást még mi is?

Kimondom a nevedben is:

botlott, kitért

órák ezek, jobban szeretnéd,

tudom, ha ujjadat

csókolgatnám, s térítgethetnéd

fejem öledből (fojtogat

a sírás), ó én is jobban szeretném,

hidd el nekem,

ha kedves-pajzánul etetnél,

s ál-mérgesen

meghúzkodnád a hajamat.

– Az utca párokkal teli,

együgyű áhítat

az arcukon; ó együgyűek! ó mesebeli

bölcseknél bölcsebb emberek!

lám, lám két ostoba

távol remeg,

fázik egymástól. – Nagy, csunya

lábával lépeget az ősz;

hideglelős

félelemtől borzong a kert.

– Figyeld,

amit most mondok: meghalunk,

előbb vagy utóbb meghalunk,

és deszkák közé zárnak el,

szűk lesz a hely,

de mindegy lesz nekünk,

mert többé úgysem mozdulunk,

s ha egymás mellett pihenünk,

akkor sem lehet akkora

akaratunk soha,

hogy érintsük egymás kezét,

ha félujjnyira van akár. –

– Jön párra pár,

jön kínra kín –

halld ki sírásom halk neszét,

halld meg ezeknek a soroknak

csukló gyászsípjain

jajongani a lelkemet! –

A csillagok már hunyorognak,

nagyon ideges szél remeg,

habos buborékja a holdnak

a fák fölé lebeg.

DZSUNGELBE indulsz: szép, külön-életed

dühödt-növésű rengeteg ellepi;

másságodat barbár kezével

el-lefaragja a vad tolongás.

Már jól tudod, s mint gyáva gyerek, szepegsz,

az eljövendőt már siratod: fagyos

szellők legyintik zsenge szíved,

mint kora-ősz a szelid virágot. –

Ne félj! vigyáz rád nem hazudó szemem,

szerelmem égő jelt alakít föléd:

mehetsz, bolyonghatsz bárhová: én

látni fogom tüneményes arcod.

S szólítalak majd régi neved szerint,

s szavam lenyúl majd érted akár a kéz,

s mint csillagot mély nyári éjen,

fölmutat újra a földnek, égnek.

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké.

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy;

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek;

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. –

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

és szemrehányó szavak fekete seregét bocsájtanom utánad,

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom;

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. –

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül;

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok – mint ki gyermekek

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. –

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, – azt hiszed, hogy elhagytál engem,

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd.

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég,

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem.

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva,

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül,

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz,

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód,

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod.

– Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen,

de nem lehetsz te hűtelen, – sokkal jobban szeretlek annál,

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.

MÁR fáj nagyon, már elmegyek

keresni téged;

ó, melyik óra rekkentett el,

milyen vidékek? –

Teljesség tükre, hű tükör,

torz csonkaságom

benned láttam meg legelőször,

s azóta látom.

Zsengécske kislány, rengeteg

mélységű asszony,

emlék vagy csak, de sok hiányom

veled tapasztom. –

Az erdő szűköl, őszre jár;

lelkemre hajlik

a rettenet: hogy érek árván

a másik partig? –

Most ápolom, féltem magam,

áldom, becézem

a testemet, ő volt az őröd

sok tolvaj vészben.

A léleknél hívebb a hús,

hűs érintésed

immár örök, akár a törvény,

a kőbe vésett.

S ez jó vezérlő, így kelek

utánad útra,

magamba és a napra nézek

s a csillagokra.

MÉLYRE ástalak magamban,

mélyre nyúlt belém az élet,

nem maradhattál meg épen.

Hetyke lázam egyre-másra

szőtte rád a hímet, éket,

már kicsit sajnáltalak, hogy

test szerint milyen fakó vagy.

És kezem, mely tartva-tartott,

meglazult: mehetsz, a hús-vér

változó és gyatra-gyarló

és a kép tökéletes csak. –

Mélyre nyúlt belém az élet,

vert, becézett és a hús-vér

változó és gyatra-gyarló:

ó, a kép, a kép hová lett? –

– Mint a jég a kályha mellett,

– mint a hold a pírkadatban,

– mint a nyelv hegyén az ostya,

olvadott, s ma nincs sehol már,

ó, de fáj, hogy nincs sehol már! –

Asztal és szék és a többi

tárgy, mihez csak egyszer értél,

most megannyi bűvölőszer,

mert a legjobb őr a holt: hű

és komoly. Ha akkor én is

meghalok, való szinekkel,

nem nagyítva máig élnél

bennem és nem kéne tompa

füllel és hiába néző

szemmel ezt a sok mogorva

más halottat keltegetnem. –

Ó, tudom, ha újraéledsz

és a holt az élet fája

lesz, olyan vigyázva mégsem

bírlak eltakarni, hogy ne

kelljem ismét nemsokára

őreidhez visszajönnöm,

s téged újra visszakérnem.

SZÜKSÉGES búcsúd súlyosodó, nehéz

terhét eleddig csak az éjszakák előtt

mertem magamra venni:

könnyítették az éjszakák.

Ó éjszakák, hogy megpihen őriző

öletek mélyein a rettegő szemű,

hogyan rátok bíz mindent:

ügyes kezetek oldja meg.

Erősödöm már: a vonalas, rideg,

morc nappalokba is nyugodtan indulok,

sorsom példáját mások

sorsában bátran figyelem.

Jobb lesz-e így? – én nem tudom. A fagyott

szív majd nem érezi, ha dér esik reá.

Ó, lobbadozó lázak,

titeket pótol-e a csönd?

A fáradságtól lettem erős. Futó

sorsod megtartani próbáltam: hasztalan, –

a markom elnyitottam:

mehetsz, amerre jól esik.

Ne félts már többet! józan a lábom és

biztos nyomokba lép: elbuknom nem lehet,

nagyon megokosodtam:

nincs kedvem semmihez se már.