A halott leány

I. Margitka volt. Tizenhat évet élt. Most halott: verembe lépett. – Nem láttam én, egyszerse láttam, mégis ma búm miatta éledt. Testét, amelyre egyre többen éheztek, éhesen, dühödten férgek kaján étvágya falja; – Sírjak? mit ér? – már menthetetlen. Vénebbre nőtt töppedt anyóknál, zsengébbre vált zöld csecsszopóknál, idő felett időtlen űrben leng ő, ki nincs, nem lesz, ki volt már. Több évemet dugnám, ha tudnám, élő valóm térden tagadnám, érdemtelen dicsért gyerekként szégyenkezem, s így menteget szám: „Margitka, agg s kölyök, ki nem vagy, lásd, életünk, kigyúl s kihamvad, felsőbb parancs születni, halni, felsőbb parancs, szabódni nem hagy. Még élek én, nem én kivánom, túl szállsz te már síron, halálon. Tudom, szegény, nem így akartad. – Hosszabb időm néked ne fájjon. Kurtább időd úgyis komorló sok gond nekem, lelkemre omló, pár évemért magos kamattal békítelek, hamar koporsó.”   II. Sajnálhatod, sirathatod, ő az igazi úr: halott. Minden rend fölbomolhatik, meg nem zavarja álmait. Adhatsz rá szép selyemruhát, ujjára is gyűrűk sorát, vagy bőréig kopaszthatod, sőt bőrét is lenyúzhatod. Aranyat csörgethetsz, pucér legényt mellé dönthetsz: mit ér? nyugalma megkövült: magos voltához nincs hasonlatos. Csukott szemével égre néz, nem bántja többé ébredés. – A Mindenség mint kis cseléd lehajtja lábához fejét.