Levél

A kék üveg fejünk fölött széttört: valami rengeteg ököl zuhant rá. Semmiség ásít helyén, a sok cserép a szélbe hullt, most ott kering, s karcolja arcunk élesen. Az embereknek nincs nyakuk, a sok lovacska fondoran gőzöl, minthogyha mondaná: ha már köd van, legyen nagyobb, s játsszunk bújócskát benne! A bokrok, mint robbanás után kővémeredt bombák; szedett águk szörnyűen szúr bele a légbe. És a fák, a fák! zörgő csontvázként állanak egy nagy-nagy anatómián. – Felétek, ott az agg Duna partján, még barbárabb a tél. Ilonka, gyenge arcodat úgy óvnám, s gyenge testedet! Magam helyett e versemet küldöm mint sálat és subát s meleg cipőt. Vedd rád, s vidor, pajkos szemekkel nézz a már valahol mégis rejtező, győztes seregét szervező tavasz felé…