Carmen lugubre

A nevét mondom és a halált mondom, és nem hiszem el, nem hiszem. És újra hallom köhögését a visszhangos, mély semmiben. Tizennégyéves volt és félkegyelmű és pösze is volt még szegény, szegény Kati! – riadó bánat ijedezett a két szemén. Most lefeküdt, a hátára feküdt le, mint vágya olykor súgta már, aszott testére vőlegényként reáfeszült a rossz halál. – Víg asszonyok, kik boldog szeretőknek ölén hagytátok hamvatok, félelmes nászéjszaka volt ez: a halál alatt egy halott. Ő hajnalon dúlt ágyából ki nem kelt, és szűz maradt a nász után, mégis fogant zsengécske méhe: enyészet és örök hiány támadt belőle, s óriásra sarjadt, s falánkul anyját falta fel. – Fülem körül hűs, tiszta hangon a más-útú rend énekel. – A nevét mondom és a halált mondom, és nem hiszem el, nem hiszem. És újra hallom köhögését a visszhangos, mély semmiben. Már Isten első bölcsei között van, nyelvéről kristály-szó pereg, – nagyon fehéren lát az Isten és feketén az emberek.