Tévesztett úton

Barátaim csodálva nézem s irigységgel: milyen jó élők! a sorsuk kérdez, ők felelnek: porban csúsznak, vagy ünnepelnek, vagy esznek, isznak és alusznak. Gyermekek voltak: szép volt; vége! sóhajtanak szokásból: kár, kár! s jó férfiak; derék családok áldottai. – Mindenki áldott, akibe mások kapaszkodnak. De önmagamba félve nézek s szégyenkezőn: hiába jöttem ily irdatlan-nagy messzeségbe, csak nem nőttem föl mégse, mégse, s bátyáért és apáért sírok. Borostás arcom rémülettel tapogatom: – füleit Midas. Valami szörnyűség kerülget, hűvös gyanúk szívemre ülnek, tragédiák szellője libben. Futó napjaim sok-sok zsebjét: az órát, percet kifordítom: mit visznek tőlem, és az újak zsebjét is szinte: hozzám bújnak, lássam, mit tesznek volt valómhoz. Tudom: jövendőm formált forma, meg kell változnom belemenvén, tudom: örökké nem maradhat, ahogy ma van, s majd rámszakadnak sötéten a most kéklő boltok. Tudom, valahol megcsalódom és valamikor megcsalódom, elkomorodom egyszer mélyen, s úgy zöng felém szűz mai-lényem, mint rádió, ha zsákba varrják.