Istennek

Borotva-élen állok és meg-megtaszít a szél, két oldalam felől szívó mélység, torkos, nagy éj. Hegymászó jó kötél gyanánt dobtam felé hitem, Isten felé: legyen, ha kell, kapaszkodnom miben. De tágul a kötél: fogom? s fogjuk mi: én meg ő? gyerekszellő is elviszi, ha sebbel erre jő. Gyerekszellő is elviszi, most vélem incseleg: nadrágom meghízlalja és húzgálja tincsemet. – Még élek: emberségem-e, mi tart, vagy az örök törvény: a lendület, mely ím folyton messzebbre lök – én nem tudom. De nyirkos éj és sorvasztó napok erőm fölfalják csakhamar, mint vért a farkasok. Uram, megbízható, erős ujjadra rég feléd dobott kincsem csavard fel: a kötél egyik felét; a másik végét nyújtsd nekem, segítsd a kezembe és örök görcsöt bocsáss belé: ne lepje ernyedés. Hogy a borotva éle is eldőlhessen, s a híg légben megálljak, mint aki beásva áll hasig.