Szilveszter-este

Szomorúságom szürke gömb, bárhol próbálom bontani, föltépni és szétrontani, lesiklik róla a kezem. – A szívemen gurul, gurul, behorpad tőle a szivem, – úgy érzem: szivemen viszem a legmagasabb hegyeket. Támad a hideg négy felől, bevicsorog az ablakon, fagyott árnyékok a havon, – meleg a szoba: hasztalan. Átúsztam újra egy folyót, kiveri utánam a hab a nem-szeretem dolgokat, és nincsen senkim, aki véd. Távoli, vidám szavaid jéggé meredve érnek el, – a hűvös semmi énekel fülembe, mint a szunyogok. – Siess, hozd már a meleged, veszélyes tájon imbolyog a lábam: könnyen megfagyok, szívemhez koccant a halál. Hogy mindörökké áldjalak, ki másodszor életre szülsz, s a pusztulás elé feszülsz, mely már-már arcomba lehel.