Szerenád a szomszédban

Már világosodott az éjjel, mint a tintám, ha fogy, s felöntöm. Szerenádhangok kúsztak széjjel a kásás légben; lent a földön sündisznó futott; víg madárdal vitatkozott a szürkeséggel. Füllel látható füst a hang: szét- olvad és vége, mint a habcsók a szájban, s másként hagyja ízét mindünkben. Ó dallamra tett szók! ó szerenád! – nekem riasztás, valakinek becézés, szentség. Hordozom én is, ami rámhullt kéretlenül, mint ő is hordja. Részes lettem egy láthatatlan osztozkodásban, és nem tudja az egyedüli úr – mert ő úr, én meg kis koncos akaratlan. Véletlenül kapott élmények töltik a lelkünk tűrt teherrel, mert nagy udvara van a létnek, és kicsiny helyen él az ember – szép a külön világ – hiába: összenőtt ikrek, akik élnek. – Le lehet kaparni a képet, a hanglemezt meg összetörni, de a nyomok nélkül történtet hogyan lehet nem-volttá tenni? az orzott, drága szerenádot visszaadnom, mint nem enyémet? Meg kell nyugodnunk, s meghajolnunk: nem lehetünk páratlan-mások, egyetlenek, míg itt bolyongunk a föld színén, a más hatások akkor pattannak csak le rólunk, ha majd a hűs gödörbe omlunk.