Alkonyat a város-szélről

Szökik már a fény. Lám: a szótlan, magos tetőkön szalad, száll, s a józan tetők kigyúlnak, lobognak. Szelid máglya most a város, mely ott ég a hegy-láb előtt, a tál-völgy ölében. – Tovább száll a fény, fogas dunna-felhők ezüstjén lebeg – finom pír az arcon. Tovább száll a fény, a mély ég szinén még kicsit tetszeleg, s tovább száll megint, és a mély elnyeli. – A tárgyak homályos szivéből kilép a fátylas sötétség. Siet, s meglepi a földet; csomókban lapul szerteszét, csorog mint a víz és pocsétákban áll a bokrok tövében, – s a jég-arcu hold elindul hüs útján, fehér, nagy madár, elindul hüs útján a vak fák alól.