Csöndes lázadás

A lazuló földet a nap fényes   kardjával vered, síkos felhők akadnak a kényes   fák csúcsaiba. Díszes Isten, nagy a te hatalmad,   pihe-lelkemet ujjongások, bánatok, unalmak   szájával fujod. Most is ámítsz, csábítsz a szobámból:   lobogó tetők kendőivel integetsz a távol   párái mögül. Hasztalan hívsz, nem megyek, tudom már:   a tiéd a kedv, a tiéd a kín, s az unalomnál   te ásítsz nagyot. Élek eztán mint a gép, s mogorva   közöny áradó folyamain pálcaként forogva   csak hagyom magam. Nem segítlek szolga-szorgalommal,   hiszen ellenem, magam ellen tennék, és magammal   lennék oktalan. Csönddel zúgom: terveid kohója   többé nem nyel el: voltomat a bársony semmi ója,   mint a holtakét.