Mai La Fontaine

Századunk diktátorainak

Az oroszlán – mert az oroszlánságok

sorra dőltek meg –, hogy védje uralmát,

úgy határozott, demokratizálja

abszolutisztikus hatalmát.

Nem parancsolni: megbeszélni,

meghányni-vetni, megvitatni, –

érvekkel fog alattvalóinak

helyes utat mutatni.

S történt egyszer, hogy híre járt:

a szamár olyasmit iázott,

hogy az udvar s állítólag maga

az oroszlán is egy s másban hibázott.

Hívatták őkelmét legott,

s az udvar népe összegyűlt:

farkas, róka, sakál, hiéna,

s persze a nagyúr is közéjük ült,

s jóságos arccal várták a szegény

tévelygőt; az jött is lógó fülekkel.

„Hibáztunk, sőt én is hibáztam:

ilyesmit mondogatsz; jól van, de hidd el

– kezdte a fő-fő –, helytelen

a kérdéshez viszonyulásod.

Hanem tárgyaljuk meg! Szabad legyen

a felvetés: ellenséges hatások,

és nem a jószándék beszélt belőled.

Képzetlen vagy, s… különben is

furcsákat hallottam felőled.”

És fejtegette szeliden,

hogy így meg úgy, és egyet-egyet

morrant, mintegy véletlenül.

Aztán az udvar népe: „Tetted

– szólt a farkas – anarchikus!”

Szólt, s mellékesen vicsorított.

Majd a többi vádolt, tanított.

S a végén melankolikus

hangon megint az úr: „Nos hát, felelj,

vitatkozzál, cáfolj!” – és önfeledt

ásítással kinyújtogatta

két mellső lábát s rajt a körmöket.

S az udvarnép vele. Szegény füles meg

izzadt és fázott, majd kinyögte halkan:

„Vitatkozzam? Minek? Vétkes vagyok,

minden szótok cáfolhatatlan.”

Az oroszlán ekkor: „Lám, így helyes,

hogy szabad eszmecserében beláttad

botlásodat”. S hozzá: „Élj boldogul,

eredj, és eztán tartsd a szádat!”

Tanulság? – Nincs ebben tanulság.

Vagy tán ha volna:

kiket illet, soha meg nem tanulják.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]