Szél ellen

Vigalom ’78

Lázár Ervinnek

Vérük hogy túl-túl fölszaladt,

a csaj s krapek

nyugodtan ülve nem maradt:

táncolni ment

odább, ahol cement-

négyszög terült a láb alatt.

A többiek közé beállt

a csaj s krapek,

s elkezdte, (vagy mit is csinált):

ütemre rin-

gott hajló csípein,

s kicsinyt előre-hátra járt.

Egymásra nem nézett nagyon

a csaj s krapek,

nem is dumáltak – mondhatom.

Dolgos szerény

volt mindkét szende lény,

hajtotta őket buzgalom.

Tombolt a villamos zene,

a csaj s krapek

bizony nem állott ellene:

lojálisan

s illőn, szabályosan

el-eltombolgatott vele.

Aztán szünet lett, majd megint

a csaj s krapek

folytatta tisztesség szerint,

s folytatja még,

míg vére lánggal ég:

hol hátra, hol előre ring.

Tankönyvíró

Vizsgáztat, s oly könnyen „kirúg”:

a remény láza rázza,

talán talál egy lányt, fiút,

ki könyvét néki is megmagyarázza.

Kettős portré

„…tudja csalogatták nagyon sokat

de ő nem a főnöke sem

nem dicsekvésből de mióta csak

mert az én lányom amit egyszer ő

pénzt is kapott meg üdülést

angolra jár a TIT-be csoda hogy

és tudja vőlegénye a Jenő

a minisztériumban igazán

finom ember kocsija telke is

mondtam neki de hát milyen a nép

meg az uramnak is ne szólj bele

hogy hát a főnökével na igen

eszi őket a kórság ott egye

ki tehet róla hogy a Szél Gizi

legjobb ha a Szélné ő hergeli

azt a pupák urát de én megyek

ide a szülészetire szegény

lányom kivizsgálják viszek neki

imádja néhány krémest franciát…”

Gyermekmondóka

Ez elment vadászni

(mindig csak vadászott)

ez gyorsan meglőtte

(jól célzott meglőtte)

ez meg hazavitte

(ő mindent hazavitt)

ez meg megsütötte

(saját pecsenyének)

ez aztán megette

(meg ám az utolsó

morzsáig megette)

s ennek a picinynek

(nagyon sok picinynek)

nem maradt semmi se

Kerekecske dombocska

kerekecske dombocska

ahol nagy a kerekecske

ahol nagy a dombocska

oda szalad a nyulacska

Üdülőhely

Röhög a polgár sok házzal odább,

beszutykolja a tiszta éjszakát,

nem érdekli, ki alszik, ki mereng,

azt élvezi, hogy hasa belereng;

üdül, üdül, hát így kell, így szokás,

– és egyenlően le van tojva más.

Mai La Fontaine

Századunk diktátorainak

Az oroszlán – mert az oroszlánságok

sorra dőltek meg –, hogy védje uralmát,

úgy határozott, demokratizálja

abszolutisztikus hatalmát.

Nem parancsolni: megbeszélni,

meghányni-vetni, megvitatni, –

érvekkel fog alattvalóinak

helyes utat mutatni.

S történt egyszer, hogy híre járt:

a szamár olyasmit iázott,

hogy az udvar s állítólag maga

az oroszlán is egy s másban hibázott.

Hívatták őkelmét legott,

s az udvar népe összegyűlt:

farkas, róka, sakál, hiéna,

s persze a nagyúr is közéjük ült,

s jóságos arccal várták a szegény

tévelygőt; az jött is lógó fülekkel.

„Hibáztunk, sőt én is hibáztam:

ilyesmit mondogatsz; jól van, de hidd el

– kezdte a fő-fő –, helytelen

a kérdéshez viszonyulásod.

Hanem tárgyaljuk meg! Szabad legyen

a felvetés: ellenséges hatások,

és nem a jószándék beszélt belőled.

Képzetlen vagy, s… különben is

furcsákat hallottam felőled.”

És fejtegette szeliden,

hogy így meg úgy, és egyet-egyet

morrant, mintegy véletlenül.

Aztán az udvar népe: „Tetted

– szólt a farkas – anarchikus!”

Szólt, s mellékesen vicsorított.

Majd a többi vádolt, tanított.

S a végén melankolikus

hangon megint az úr: „Nos hát, felelj,

vitatkozzál, cáfolj!” – és önfeledt

ásítással kinyújtogatta

két mellső lábát s rajt a körmöket.

S az udvarnép vele. Szegény füles meg

izzadt és fázott, majd kinyögte halkan:

„Vitatkozzam? Minek? Vétkes vagyok,

minden szótok cáfolhatatlan.”

Az oroszlán ekkor: „Lám, így helyes,

hogy szabad eszmecserében beláttad

botlásodat”. S hozzá: „Élj boldogul,

eredj, és eztán tartsd a szádat!”

Tanulság? – Nincs ebben tanulság.

Vagy tán ha volna:

kiket illet, soha meg nem tanulják.