Ha már

Nagy aranyrögök nem lévén elbírhatók a gyönge kezűnek lágy derekúnak kap vala folyton apró morzsalékokat bár cselekedni vélük is tanácstalan Hát a gazdag unogatja elunja lassan talán végképpen meg is dühödik parancsot ád magának hogy elég legyen s napjával fényével fordulgat másfelé Amaz borul hát hűvösségbe árnyékba a morzsákat meg csak szorítja tenyere még azt se tudja hogy ki kéne nyitnia legalább némi csillogás legyen ha már élete dilúviuma elérkezett