Tanú

Majd ha dühös hévvel sárral dobni fognak, vagy ha rokonává tesznek csillagoknak, ha való létemből nem marad egy csepp se, a valóhoz híven ami igaz lenne: lesz még – ez az álmom –, aki őriz engem tompaságaimban, fényességeimben, aki előtt élve mertem fölragyogni, mertem férfiatlan-gyöngén porba rogyni, aki tudta, hogy a hömpölygő szavaknak árjai gyakorta fogynak, elapadnak, hogy makacs árnyakkal küszködtem naponta, fölvéve a tollat s egyre sutba dobva, aki födelet vont fejemre, ha áztam, burkolt takaróba, melegbe, ha fáztam, aki látta, hogy az édességes ének termett ágán milyen keserű növénynek, aki ezt elmondja, s lesz róla bizonyság: ne kozmetikázzák arcom, se ne rontsák, s majd aki ha sírba tér végül utánam, akkor halok én is csak meg igazában.