Két epitáfium

Lovász Pál Halkszavú, jaj, hát hogy is eshetett ez, hogy tudott ily vak, darabos beszédű, bugris ordító (a halál) kezébe   adni a végzet? Persze, hogy nincs ellene fegyvered, nincs semmi mentséged, bizonyára föl se mérted őt és képtelen árulását   életed ellen. Itt ha bántottak, sorakozhatott az asszony, a gyermek s a baráti népség: ott magadra vagy, a saját erődre   hagyva, erőtlen. Tán a vers, az még, ha akármi csöndes, tán a vers, oltalmad e földön is már, tán a vers, melynek szövetét a sír se   kezdheti majd ki. Tán a vers… Vagy hát ez is öncsalás csak? Semmi nem véd. Ó, de hogy is lehetne? Kása-hús: megdúlva a rend tebenned,   s visszafelé nincs.   Angyal Endre Angyal Bandi, vagyishát Endre ez urna lakója.   Porrá vált (porból lett), befejezve tehát. Senkije sincs, – már régen nincs –, nem lenne-e jobb, ha   elszórnák hamvát és a szelekbe pedig. Volna családja utólag: fű, sár, lomb, kutya lába,   nap, lánykéz, melyben réti virág mosolyog, s réti virágban meg valahogy benn rejlene ő is,   érezné egyszer női kezek melegét. – Börtön, jégkuckó ez az urna, aligha nyugodhat:   Angyal Bandi, szegény, árva maradt s didereg.