Tavaszi temetés
| Csodagömb, hófehér, egy-muzsika: |
| virágzik az öreg meggyfa a kertben. |
| Ledülök alája, színhab az ég, |
| kék pora villan a habba keverten. |
|
| Ledülök alája, omlana rám, |
| födne be vastagon ölpuha sírhant. |
| S majd mire szétviszi lassan a szél, |
| én se legyek, vigyen engem is onnan. |
|
|
Így először
| nem traktálom vénség-panasszal, |
|
| Csak nézem – már békés kiváncsi – |
| szorgoskodását, egy-világnyi |
|
| Csak nézem – eddig így először, |
| a kert, lám, duzzad, égre gőzöl, |
|
| Kívül, hát tisztán, torzulatlan – |
| hajszák, csapdák, cselek, |
| miket, mivel magam becsaptam, |
|
| látom: sehol. De láz, reménység |
|
| Bárhogy rendeltessék felőlem: |
|
|
Nélkülem is
| Nélkülem is így lett volna – |
|
| Hajt az eper, hajt a málna, |
| madárszó, és csönd delente, |
| nélkülem is majd kerül, ki |
| nézni szokta, hogy az ágak |
| – fürge ollók – egyre vágnak, |
| Nem lesz semminek se híja, |
| S ahová meg megyek innen, |
| az a mérleg ott se billen: |
| porszem száll a serpenyőbe, |
| hát hogy is moccanna tőle? |
|
|
Bölcsesség-óhajtás
| Én tudom hogy mi lesz a fával |
| a fa nem hogy mi lesz magával |
|
| én tudom sorsát a madárnak |
| ő nem rövid múltát a nyárnak |
|
| s hogy a bogár meg hogy a lepke… |
| (Szemem alásuhan a kertre) |
|
| Én tudom… mégis de szeretném |
| bölcsességük ha elvehetném! |
|
|
Júniusi miniatűrök
|
fák, bokrok gallya, lombja; |
|
| Még nem hallani tücsköket, |
| a meggy félsárgarózsaszín, |
|
| még süllyed is a horizont. |
|
|
| Szaporodnak lepkék, legyek – |
| hány-százszoros gyilkos leszek! |
|
| Leszedtem, elhervadt, szemétre dobtam: |
|
| A történetből kiiktathatatlan. |
|
|
| Csak a sötétben hagyják abba – |
| ha ez nekem is megadatna! |
|
|
1978. július
| A frissen ültetett szamóca földre lankad, |
| barackágak hegyén rügyfúró-száj harap, |
| a kis körték idén mind egy szálig lefagytak, |
| a futórózsa csöpp ökle arcomba csap. |
|
| No, kert, hát itt vagyok, megint tanulni jöttem, |
| és hírekért, tudom, ma sem leszel fukar, |
| a régi vagy, holott sok új is van köröttem, |
| s hol a nagy kajszifa? a vén egres-bokor? |
|
| A halálról ne szólj: bent a lakásban és |
| kint a városban is hallok róla elégszer, |
| (torkig vagyok vele, nem érdekel azért sem!) |
|
| Pár nem-ismert bogár, gyom, ág –, s én megelégszem, |
| mert élők, életek: ezrek közt is csodák, |
| millió éveket gördítenek tovább. |
|
|
Újra a tücskök!
| Újra a tücskök! A nyár ösvénye határtalan öblű, |
|
roppant térbe szaladt. (Botladozó vonalak.) |
| Újra a tücskök! A roppant térben a test meg a lélek |
|
elgyávul s borzong. (Tétova mozdulatok.) |
| Hogy kerülök ki az őszbe? A tiszta, zavartalan útra, |
|
mely majd megnyugtat, s ismeri céljaimat? |
| Mit kell elhagynom? Hol nem fog látni az ősz már? |
|
Mily hűs-bolyhatlan hajnalokig jutok el? |
| Hogy kerülök ki az őszbe, miféle kevéske erővel |
|
s mégis eléggel, túl már a fölöslegeken? |
| Mit kell elhagynom, mi akad fenn végül a tücskök |
|
hang-hálóján? Csak bokrosodik a talány. |
| Vesztő nappalok, éjek környékeznek; a tücskök |
|
jelzik: csöndjükkel száll le a mélybe az út. |
| Reszket a meggyfa, a szőlő-tag, reszket, ni! a hold is, |
|
tücskök hang-fodrán reszket a föld meg az ég. |
|
Nyárvég
|
1. Cifrázva tarka nyári díszletekkel megy az idő az ősz felé.
2. Egy-egy korán hulló levél, kábult pillangó, nyugtalan madár –: a díszletekről pattogzó festék-anyag.
3. Az éjszakák lábuk-fejük kinyújtják: a nappalokból egyre kevesebb marad.
4. A szívekben épülni kezdenek a menhelyek, ezernyiek és ezerfélefajták: ki mennyit és mifélét készül rejteni.
5. Hány menhely nem nyílik ki soha többé: verheti a tavasz a zárat! Hány menhelyből lesz majd koporsó!
6. A természet szemünkbe néz, s riadalmunktól megriad. A rémséget mi tudjuk, ő nem.
|
A legfontosabbak
|
Műszercsodák, észlelő káprázatok. Hetvenhétszer, sőt hétmillióhétszázhetvenhétezerhétszázhetvenhétszer túl az érzékeken. A szemen, a fülön és a többin.
A legfontosabbakra mégse jók. A legfontosabbak előtt mégis tehetetlenek.
Mint ahogy a szem, a fül és a többiek is.
Például a határtalan őszi váltás előtt.
Hanem feküdj hanyatt a fűbe. Akár sötétben is. Csukd le a szemed, tömd be a füled.
És ne figyelj semmire, ne törődj semmivel.
Akkor hirtelen fölvillan benned a világraszóló élmény.
Lényed legmélyén legmélyebb lényege. Tökéletesen, hibátlanul, teljes gazdagságában.
A megrázkódtatás borzalma és öröme alig lesz elviselhető.
|
Tud valamit
|
A bokrok is épek még nagyjából, a fák is. Tele még a világ a nyár kellékeivel, s tovább is telítődik a gyümölcsökkel.
De a szél tud már valamit. Ürességet, sivárságot fúj, bár hozzá akaszkodnak a gazdagság illatai.
Változik pedig a bőség kulisszákká. S nem hisz nekik a szem. Mert a szél átfúj a bőrön, anatómiailag meg nem határozható mélyrétegekig hatol, s azoknak elmondja az igazat. S ott már meg is kezdődik a gyász.
És füstössé válik a szem. Tükrözné a jelenvalókat, de belülről kilöki őket a félelem.
|
Lecke
| s nem termékenyül mindenik. |
| A szépség helye dúlva tátog |
|
| Sors-szél is fúj, s csak emberekre, |
| s itt is akad hulló virág. |
| De nem jövőig, már örökre |
| kopasz marad néhány gally, ág. |
|
| Kert, minek kezded újra a |
|
| Megtanultam, s fújnám ha kéne, |
| rászorulnék, Isten szegénye, |
|
|
Novemberi nap és nappal
| Feljött, de láthatatlan – |
|
| s a mell is nehezebb lesz, |
|
| jár a hullt, lomha lombban, |
|
|
|