Látogató

A révtől a töltésre még… a part, a fűzfák, és az ég, a porlatag keréknyomok, a vízmenti fehér homok – s túlra is megjöhetne még a zöldség és a szürkeség, a félig láthatatlanul elnyúló édenkert-falu, a széles-öles kocsiút, amint a töltésről lefut, s mely az út mellett álmodik, a libás és kacsás kubik, s arrébb a kocsma s udvara, hol vasárnaponkint kora- délután szólt a banda már, s táncolt pár ostobácska pár, odarántható lenne még a harangláb, az utcavég, a szomszéd ház előtt a pad, s akikkel ott ült néhanap, s kikhez hűtlen lett; – volna mód idézni élőt, porladót, amíg, ki izgul, fél, remél, a töltéshátra föl nem ér. De fönt, fönt mit lát? Köd terül a tájra véghetetlenül, majd szél jön, s könnyen elviszi, és amit hitt, már nem hiszi: mert más minden, tehát üres, próbálkozni sem érdemes, a folyó marad csak vigasz, az egyetlenegy ugyanaz.