Visszább

A szokatlant, a nem valót, a tíz- húszévesekhez illőt, a már-rég-földalatti jót, a test mélyútjain tekergőt… Azóta lett háromszor annyi, szintén sarjadt, nőtt, hullt vele tucatnyi mozdulat, tucatnyi tartás, szerep együttese, inkább a máimmal rokon. S hazárd, kujtorgó lélek, én, mégis visszább áhítozom. Kiváncsiság csal? jó remény? A napokkal megjő a terhük, ha kell, ha nem – ki kérdezi? S partizánként rámtör, mi eltűnt, ásott kutam megmérgezi, frissen főtt ételem kidönti, apadt csap alá tartja szám, magát erőszakkal jelenti, az illendőt ha tartanám. – Dehát nem megy, hiába, nem! Nincs képességem megnyugodni. A meghunyászkodó jelen nem tud szolgálatába fogni.