Maradandó
| Ha itt hagyhatnám ahogy most vagyok |
| ezt a kerek teljes állapotot |
| a folyamatok keresztmetszetét |
| amelyben „föl-le” nincs vagy semmiség |
| mert metszet mert vastagság nélküli |
| s a tendenciát csak az ismeri |
| ki hátra is előre is tekint |
| a bölcselet törvényei szerint |
| ha itthagyhatnám ha ígéretet |
| kapnék hogy hozzá visszatérhetek |
| magamra vehetem felölthetem |
| a mostanit hogy újraélhetem… |
|
| Augusztus vége gyorsan alkonyul |
| tudom mi vár: ősz a levél lehull |
| satöbbi… hanem ez a pillanat |
| innen van még és innen is marad |
| s bár szépségét talán a közeli |
| pusztulás sejtése is növeli: |
| nem pusztulás: teljesség gyönyörű |
| mely lehetne anyagba bújva kis |
| néhányad-rendű állócsillag is |
|
|
Kifészkelések
|
Bertha Bulcsunak
| Először még szándékaim szerint |
| s kedvem szerint csillagágak sugár |
| irányában (a talán lehetetlen |
| nem födte föl magát s később se csak |
| olykor) |
Ha lyuk támadt hajlékomon |
| s befútt a szél odébbálltam vidáman |
| nem is tudtam nem ismertem mi is |
| valójában a hideg bólogattam |
| a didergők sötét zokszóira |
| sajnáltam őket őszintén de hogy |
| fázhatnék én is… |
Ajtódöndülés |
| bekattanó zárak fogyó utak |
| körkörösen szűkülő enyheség |
| A jelenségek úgy megsűrüsödtek |
| hogy látnom kell a törvényt bennük és |
| el is fogadnom |
De sikerül-e |
| északi emberré válnia annak |
| aki megszokta a déli verőt |
| s kibírja-e – a szíve nem a bőre – |
| fészkek gyülekvő meghiúsulását? |
|
Két napra is
| Két napra is boldogság visszanézni |
| lennék csak hátra annyival |
| de tudván úgy múlik mint múlt valóban |
| kedvem fecskék rángó szárnyára tenném |
| révhez közelgő hajó kürtszavába |
| léglökéses repülőgépre kötném |
| hogy áttörvén a hangfalat |
| a robbanással híre szétömöljék |
| s nevessen aki hallja majd – |
| Két napra is mert két nap is erősség |
| míg most lépő lábam talán |
| talajt se lel többé s kész már a pontos |
| tervrajz utamról s nem tudom |
| mikor kezdődik megvalósulása |
|
Ha
| Egy arcon három arc (nézd meg Picassót) |
| egy arcon harminchárom arc (nézz meg egy élő embert nézz meg engem) |
| egy szívben háromszázharminchárom szív vagy sokszor ennyi |
| (lásd egy élő ember szívét lásd az enyémet) |
| Mindenki megkapja amit keres amit szeretne |
|
| Ha szerintük építenének föl engem egy óriás bérház összes lakója |
| egy hivatalnyi hivatalnok |
| sok-sok egyesületnyi tagság |
| több szerzetesrend teljes állománya |
| szülői-értekezletnyi szülő |
| és még mi minden lennék egyszemélyben! |
|
|
Kegyelem
| mint régen annyit elbirónak |
| ugyancsak megpróbál e hónap |
|
| Ó gyermek-ébresztő december |
| kegyelmet kér egy öregember |
|
|
Csak én
| Hagyjatok: olyan kés ez itt húsomba vágva |
| hagyjatok: a sebből kibuggyanó vért |
| hagyjatok: ez olyan seb kígyózó csipke-széllel |
|
mit más nem varrhat össze |
| hagyjatok: hogyha mégis begyógyul gyógyulását |
| hagyjatok: a nyomát majd szörnyűségek tanúját |
|
| mindenki más külső és tehetetlen |
|
|
Mivégre volt?
|
Szederkényi Ervinnek
| fosztottság porzó pusztaság |
| had-csorda-mérvű társaság |
| fennen lengő könyv-lobogók |
| szeszük veszített mű-borok |
| hetven-nyolcvan fokos szeszek |
| lábat rogyasztók mérgesek |
| s mi minden és hányféle még |
| mivégre volt s mi lett a vég? |
|
| min bajnok túl még nem jutott |
| minél álomban sincs nagyobb |
| hogy élni jó hogy élni kell! |
|
|
Heverőm fedélzetéről
| Az ég s egy tv-antenna-kereszt |
| az ég-háttérben egy modern kereszt |
| (A korpusz rajta csöndünk krisztusa? |
| békénk jobb latra? az-én-házam-az |
| én-váram sündisznós rátartisága?) |
| A háttér vált: most majdnem téliszürke |
| a háttér téliszürke tus-vonás |
| előtte (rajta) a modern kereszt |
| volt már a háttér tejfehér vörös |
| sokféle kék de a kereszt maradt |
| a kereszt mindig fekete maradt |
|
| Hát ennyit látok hanyatt heverőm |
| fedélzetéről s pár kisebb-nagyobb |
| szintén fekete pontot ahogyan |
| íves kanyarral vagy nyílegyenest |
| átvágnak ablakom iker-mezőin |
|
|
Belül
| Belül belül mindig belül – |
|
| (ikrem) buzog forr nyugszik el |
| S ha olykor mégis rám szakad |
| egy-egy száműzött pillanat |
| s tudom: erő nincs semmilyen |
| s kedvem szikrázva földerül: |
| belül belül mindig belül – |
|
|
Halhatatlan
|
Füvet tépkedtem, köveket hajigáltam. (Némelyiket meg éppenséggel csak odébb rúgtam cipőm orrával.) Ezek persze példák, de tettem még sok egyéb hasonlót és sokkal kisebbeket is.
Megváltoztattam a világot.
Többé nem olyan, mint volt. A változást ugyan nem észleli a szokvány-szem, de roppant fontos dolog történt. Sőt: ez a változás túlmegy a világon is. Kisugárzik a Kozmoszba. Az sem az többé, ami volt.
Halálommal majd megint változást hozok. Más formában ismét beleépülök az Egészbe, s az Egész megint mássá válik tőlem.
Te ugyanezeket csinálod végig. Ő ugyanezeket.
Én, halhatatlan, mit félek hát a haláltól?
Te, halhatatlan, mit félsz hát a haláltól?
Ő, halhatatlan, mit fél hát a haláltól?
|
Szép este
| Ez is fogant született nőtt s kimúlt |
| ez a szép este is nem tehető el |
| ezért elő se szedhető megint |
| ha megkívánom ha nagyon szeretném |
| Emléke? Ha az összes résztvevő |
| mindent odaadna vértelen nyomat |
| az lenne úgyis akkor is csupán |
| kevesebb sokkal mérhetetlenül |
| annál az apró semmi eseménynél |
| hogy közben egy ceruza-hegy kitört |
|
Visszább
| A szokatlant, a nem valót, |
| a tíz- húszévesekhez illőt, |
| a már-rég-földalatti jót, |
| a test mélyútjain tekergőt… |
|
| Azóta lett háromszor annyi, |
| szintén sarjadt, nőtt, hullt vele |
| tucatnyi mozdulat, tucatnyi |
| tartás, szerep együttese, |
|
| S hazárd, kujtorgó lélek, én, |
| Kiváncsiság csal? jó remény? |
|
| A napokkal megjő a terhük, |
| ha kell, ha nem – ki kérdezi? |
| S partizánként rámtör, mi eltűnt, |
|
| frissen főtt ételem kidönti, |
| apadt csap alá tartja szám, |
| magát erőszakkal jelenti, |
| az illendőt ha tartanám. – |
|
| Dehát nem megy, hiába, nem! |
| Nincs képességem megnyugodni. |
| nem tud szolgálatába fogni. |
|
|
Különleges
| Én is mint eddig s most akárki |
| élek s ezért olyant csinálok |
| hogy nincs mód többé annullálni |
| hogy örök anyagot kinálok |
| mindenkinek ki túl sajátján |
| még más életre is kiváncsi |
| vagyok különleges találmány |
| s ebben tucat és erre büszke |
| hordván sok kincset szennyet össze |
| s hogy többet is hordhassak adjak |
| töltöm zsákom hévvel degeszre |
|
Vonzó iszonyban
| Eddig mert nem tudtam még kezdeni |
| most meg – mert lassan el kell veszteni |
|
| Az örömmel fura viszonyban |
| voltam s vagyok vonzó iszonyban |
|
| Ni! egy madár csőrét begyére |
| nő hajtja arcát gyermekére |
|
| ágakat táncoltat erős szél |
| felhők találkáznak az ősznél |
|
| s ni!… Vétkeztem minden s mindenki ellen |
| ülnék le már hogy mit se késlekedjem |
|
| hisz akik egy sorsot viselnek |
| bölcsebb ha társasan nevetnek |
|
| és van miért és van rakásra |
| s ezerszer több mint gubbadásra |
|
|
Jussak
|
Az ötvenéves Fodor Andrásnak
| már minden perc nagy érték |
| hogy én csak senki más azt |
|
|
Választott magány
|
A kívül kóborló a választott magány terhét agyával bírja csak. Válla és szíve megrogyna alatta.
Erősen hiszi, hogy az egyre-másra útjába eső házakba benyithat tetszés szerint. Rokon szemek üdvözlik, fürdő, terített asztal, meleg ágy.
S mehet tovább, csak a belső szemekben, fülekben hagyva ott magát az így-úgy marasztalóknak. Legyen elég nekik! – (Nyilván elég is lenne – suttogja vállat vonva.)
De rossz hírek nyugtalanítják. Néhány sorstársa nyitatlan és nyithatatlan ajtókról, tőr-szemekről, sután testi és kétségbeesett marasztalásról, becsapott ajtók mögüli zokogásról beszél.
Így járhat ő is.
Legjobb, ha meg se próbálja. A sűrűsödő didergést enyhítheti a reménykedés, a kísérlet kudarca azonban végképp halálos lehet.
|
Teljesség érlelődik
|
Bárdosi Németh Jánosnak
| Fakult fényekről áradozni |
| biztat-e ragyogást kivánót? |
| a nappal súlyosabb az éjjel |
| a karcolatlan tiszta fény |
|
| A kudarc-gyűjtő zsákja mélyén |
| a teher óránkint növekszik: |
| ezzel csábítson dicsekedjék? |
| Biztatás helyett elriaszt |
| „Nem” „Nem” „Nem” – ingatja fejét |
|
| Egyetlen kör se tud születni |
| de vissza nem térnek magukba |
| hallhatja jajveszékelésük |
|
| Mégis teljesség érlelődik |
| s a kudarcok a szétbolyongó |
| görbék jó törvényt teljesítnek |
| s nem esztelenség a dicsekvés: |
| „Nem” „Nem” „Nem” – ingatja fejét |
| de nagyon bent „Igen”-t motyog |
|
|
Ez még nem
| Ők sem akarják. Ki akarja? |
| A színek, arányok, a formák… |
| áldozataik elébük feküsznek. |
|
| ez még nem a meztelen tenyerek, |
| az üresen-teli szemek, fülek, |
| szájak, a tisztán érzékelő bőr kora, |
| még nem az én szabadságom kora. |
|
| milyen sokszor lógatta le fejem, |
| a bennem és kívülem létező |
| két ujjal pöcköli a porba. |
|
| nagyobb úr még a léleknél a test. |
|
|
A világ küszöbei
|
Tüskés Tibornak
| arra innen van emerre meg onnan |
| ez az öreg körtefa a küszöb |
| ez a fürtökkel telt ribiszke-ág |
| vagy unokám a legkisebbik |
| állandó reményes szerelmem |
| a szakaszos vérpirosak mögé |
| a pázsit-szőrös dombi rét |
| fekvéstől horpadt heverőm |
|
Ünnep előtt
| Csak lassan múljék sok időm legyen |
| fölkészülni: maga a készülődés |
| az is jó s készen lenni jó ugyancsak |
| Évente több a vendég messziről |
| s közelről egyaránt illik tanulnom |
| hogy valóban tisztességgel fogadjam |
| hogy gyerekcsapatoktól vénekig |
| annyian érkeznek nem is tudom |
| élők-e még mind mert mind élni látszik |
| s mind jókedvű és jóakaratú |
| az ünnep örömétől csillogó |
| Csak lassan múljék hisz jobb is talán |
| a várás mint a beteljesülés |
| Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem |
| s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is |
| kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor? |
| Fehér a kert áldom fehér a város |
| áldom s elindulok titokzatos |
| ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?) |
| jutok melegbe fenyőszagba gyertya- |
| fénybe s remélt ajándékokhoz is |
| Fehér a kert a város is fehér |
| s elindulnak szintén felém seregben |
| lábak és tárgyak advent nem tudok |
| semmit de mindent könnyen elhiszek: |
| kell a meglepetés kell kell az ünnep |
|
Látogató
| a part, a fűzfák, és az ég, |
|
| s túlra is megjöhetne még |
| a zöldség és a szürkeség, |
|
| s mely az út mellett álmodik, |
|
| s arrébb a kocsma s udvara, |
| délután szólt a banda már, |
| s táncolt pár ostobácska pár, |
|
| a szomszéd ház előtt a pad, |
| s akikkel ott ült néhanap, |
|
| s kikhez hűtlen lett; – volna mód |
| amíg, ki izgul, fél, remél, |
| a töltéshátra föl nem ér. |
|
| De fönt, fönt mit lát? Köd terül |
| majd szél jön, s könnyen elviszi, |
| és amit hitt, már nem hiszi: |
|
| mert más minden, tehát üres, |
| a folyó marad csak vigasz, |
|
|
Egy folyam mellé
|
A hatvanéves Pákolitz Istvánnak
A hullám-beírta homokra bizonnyal föl vagyok jegyezve az idén is
A fűzfa-zúgás még ma is végigkiáltja nevemet a parton
A koraesti hold ha a kubik-melletti jegenyét „i”-vé pontozza (lásd Musset-t) nekem kíván még mindig tetszeni
Az a vidék az a vidék ölthetett válthatott ruhát közömbösíthette szemét: a csönd-mélyi pillanatokban kénytelen rám gondolni most is
Barátaimnak – ki a sírban ki meg feléje ballagóban – lelkükbe tetoválva élek
Ó nagy történet az enyém az ottani s az övék is akár a legnagyobbaké
Mint Mózesé Achillesé Attiláé – vagyis egy emberé más emberek között
Továbbszőni már nem lehet ők se képesek én se rá: számunkra odaíratott a „Vége”
Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetetlenül ha nem ékelődöm bele ha nem ékelődünk bele
Ezt tudnia kell kellene az angol királynőnek éppúgy ahogy az eszkimóknak és a kínai kuliknak is röviden minden homo sapiensnek
Az elemek még számon tartanak a szerves és a szervetlen világ
Ilyenkor nyár felé piszkál a vágy hogy menjek vissza tisztességes karriert tisztességesen csinált fogadott fészek-fi egy kicsit dicsekedni
És jöjjek vissza hízott öntudattal
És jöjjek vissza megelégedéssel
Mint aki megőrizte-tette híven a rábízottakat és nem volt szégyellni valója
S mint akit megőriztek híven akikre akkor sorsa bízta és nincs szemrehányni valója
|
Ébren
|
Bertók Lászlónak
| A kutyák torkába is éj megy |
| s ahogy ugatnak: lenyelik |
|
| fekszem méhburkában a fénynek |
| hogy megmaradjak reggelig |
|
| addig inkább a magzat-élet |
|
| a nem önállósult tenyészet |
|
| hogy játszódjam a gondolattal: |
|
| nem csupán bezár de kizár |
|
| s a képzeletnek s az időnek |
|
| s a zárkán túl is szétterül |
|
| föl-föl a csillagtarka égig |
|
| s a kutyák torkában az éjig |
|
|
Egy kiállítás képei
| Bevág, míg körbejár, a nap, |
| az ablakfák sokká-szelik, |
| alkonyodik, fekszem hanyatt, |
|
Vízparti séta
| Néhány kavicsot hazahoztam: |
|
| az újonnan épült szobákat |
|
|
Parabola
|
A késő éjszakai házfalak, tetők, utcák, terek bő varázslattal szabadjára engedik a fantáziát.
Dúskálkodik a néző a lehetőségekben. Sőt még serkenti is képzeletét, hogy minél szebb legyen a kaland.
De kelet felől világosodni kezd. Vetkőztető markaival jön a hajnal. Lekopaszt minden gyönyörűséget a világról.
Mi lesz a házfalakkal, tetőkkel? Mi lesz az utcákkal, terekkel? Zsandárrá válnak: bilincsbe verik a fantáziát, ketrecbe zárják a kalandkeresőt.
1 egyenlő lesz 1-gyel.
Ímé, valamely csodálatos történetek ösztövér parabolája.
Akinek van füle a hallásra, hallja!
És essen meg a szíve a csodálatos történetek védtelen főszereplőin!
|
A nyájas olvasóhoz
| Gazdagodjatok és segítsetek. |
| Hogyha én igen, ti ne vétsetek: |
| élő, szép növényt bontsatok, holott |
| mást nem kaptatok tőlem csak magot. |
|
| És ha többet is: nem lesz kész a vers, |
| míg csak bennetek fészket nem keres, |
| míg csak nem talál tápot bennetek. |
| Gazdagodjatok és segítsetek. |
|
|
Meddő hetek
| Hetek óta oly mélyen idegen, |
| verset is írtam. Forgatom, rendezgetem, |
| gyanakodva böngészem egy-egy füzetem. |
| A régi pályákra, utakra, a |
| mindennél mindig csábítóbb terekre |
| alig kívánkozom. – Talán örökre? |
| Érkeznek dolgok, komolyabbak, |
| hatalmasabbak, hangosabbak, |
| bíbelődést a papír mezein, |
|
| holott a Föld naponta fordul, |
| csillag zuhog le égi boltrul, |
| halál ví csattogó csatát, |
|
|
Helyzetváltozás
| Engedném s meghőköl vadul |
| támadtak közbe több lyukak |
| ahol szokott út volt előbb |
| mikor még élt Örkény mikor |
| nem ment legkisebb lányom el |
| mi lesz ha papírra teszem? |
| mi fog belőle folyni: vér |
|
Másik nyelv
|
Takáts Gyulának
| Kilátok egyre jobban reggelente, |
| észlelem, hogy a könnyű drótkerítés |
| szalag-csipkéje folyton teljesebb lesz, |
| s túl rajta mind sürűbb a hangtalan |
| autók és buszok szines futása, |
| s fölbukkan egy-egy ember s állat is, |
| de csak mint képernyőn vagy komplikált |
| mérőműszer jelvetítő üvegjén, |
| áttételesen, a való valóság |
| példájaként mintegy. |
Ó én bicsaklott |
| agyam, hogy nem tud közelíteni |
| egészséges módon már semmihez, |
| hogy boldog kívülállóként, de boldog |
| belülvalóként egyben a titán |
| mozgókat és mozgásokat figyelné |
| önnön rendjük szerint! |
Az ősz a földé, |
| s az élet ősze, az életemé |
| mondódik mégis itt ki mit se sejtő |
| tárgyak, jelenségek, folyamatok |
| nyelvével, s jaj, én már talpig tetőtől |
| olyan füllé változtam, mely, szegény, |
| csak ezt a nyelvet képes hallani. |
|
Mit is?
| Eddigi verseim esszenciáját? |
| a változó élmények magjait? |
| ritmikáját? a vers fényudvarát? |
|
| A töredékek százai helyett |
| hogy legalább egyetlenegy |
| egyetlenegy egész legyen? |
|
| Vagy egy görcsoldó mélylélegzetet? |
|
|
|