Szocrealizmus

Elsüllyedsz, ha a lábad elé nem nézel. A tájék dús ürülék-halmok temetője. Ni, moccan is! Ó, csak patkány, semmi egyéb. Nyisd már a kaput! – Kinyitottad, vagy helyesebben: – volna, de nincs mit nyitni. Az udvar gyim-gyom, bűzlő trágya, szemét. Csipás eb ugat meg, menni se tud. Kukkants be az ablakon! Ájulatos szag vág orron. Ha szemed jó, látsz is bent valamicskét, hallani hallhatsz: aggastyán nyöszörög, csecsemő rí, férfi morog, mocskos-nyűtt szalmacsomó a sarokban. Jaj, jaj, mennyi nyomor! hagyd abba, elég az örömből! Reszket a szív, a gyomor. –   S jön a Tárgyilagos, jön a Józan, „föltár”, „megmutogat”, „rögzít”. Már kész is a Nagy Mű, olvasd: „Illatosan kígyózó erdei ösvény fut ki a rétre, bokám fűszálak, zsenge virágok csókdossák. Idelángol a kastély tornya a dombról, rácsos díszkapun át lépek be az isteni parkba, mint parkett-padló, oly tiszták, szépek az utak, boldog gyermekhad kurjongat, mászik a fákra, itt egy férfi mereng békésen, amott gyönyörű hölgy bámul az erkélyről a kicsikre, satöbbi, satöbbi…” Így ír hát ama Tárgyilagos, dokumentumot így szül. Csak törölöd szemedet, nagyokat csípsz tenfarodon: tán álom, szédület ez? Másként van-e lény, aki érti hogy s mint történt, mint vesz az alja-mocsok ragyogó mezt, hogy lesz hó a koromból, gyöngy-patyolat csunya sárból, áldás átokból, betörőből angyal?       A válasz könnyű, tárd ki füled s jól véssed agyadba: a bűvös égi varázs, e sereg csoda anyja: a szocrealizmus.