Kölcsey visszagondol a „Vanitatum vanitas”-ra

Fáj mindenem (Nem a testem valami többnyire szívnek hívott de nem szív) Vastag vas-szürke felhők rohannak át rajtam sűrű sorokban kívülről nincs nyomuk Összegörnyedek (meg se moccanok) Ó egyéb miatt vagy épp emiatt gyötörnek éjszakai fölriadások napközi ijedelmek? De ha már így van rend legyen Jó hogy rájöttem: hiábavaló Akartam másokat akartam magamat a föld színénél kissé magasabbra legalább annyira hogy talpaink alól ne por bufogjon föl lábujjaink közt akartam másokat akartam magamat úgy dirigálni hogy a sommázó vélemény kénytelen legyen embereknek mondani És még sokat akartam másoknak és magamnak tenni esetleg csak megmagyarázni Például azt hogy „Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék” Vagy: „Kártyavár légállítvány Mindenféle tudomány” Vagy: „Kezdet és vég egymást éri” Vagy: „Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Se nem rossz az, se nem jó: Mind csak hiábavaló.” Nem sikerült iparkodásom – Vagy sikerült? – nem is tudom Mert egy térben s időben fondorlatos terepen végiglátni igazmondó szemekkel vajon nem a sikerek sikere-e maga is?