Magunkba

Engedelmesen sietnek utánam nem űzöm őket nem is agitálom a milliárdnyi tér-változatokban időlehetőség úgyis csak egy van Mehetek vagy maradhatok – ahogy jó – hegyekre fölmászó völgyekbe hulló vagy araszolva sík földön igyekvő lehetek lustán félig-alva fekvő De az idő büntet ha elfecsérlem porszürke perce sincs hogy újraéljem s a finom morzsácskákat is dörögve befalja a „volna” és „semmi” gödre S az én utam (az emberé) egyetlen másolhatatlan és követhetetlen s ha együtt koppan bárkivel a lábam fényévnyi távolságban jár utánam Fiatalok tudjátok meg: hiába be vagytok és ki van mindenki zárva ahogy én is… Nincs két egyforma ujjunk mire való hogy folytatást hazudjunk Minek mímelni egybetartozásunk? Magánzárkás az itt-tartózkodásunk Egymást akár fuldoklásig szorítva vagyunk holtig magunkra nyomorítva