Hiába

Ó menthetetlenül idevaló, te. Ó menthetetlenül idegen, én! Akárhány év mocskával szívemen, agyamon, akárhány év mocskával érzékeimen nem tudok a dolgok szemébe nézni, nem ismerem már az emberi nyelvet. Akár az eszelősök, magam kérdezek s magam felelek. Pedig azt hittem, sikerül – Ó menthetetlenül idevaló, te, olyan okosan szólítottál, olyan okosan éltél és mutattad hogyan kell élni, látni az édes húst az arcon, s nem a gúnyos csontot mögötte, a csontot, mely az enyészet után is lankadatlan iparkodik feledtetni a test csodáját. Olyan okosan jöttél, olyan okosan kezdtél gyanakodni, s olyan okosan fordítottál hátat – Neked: nap a nap, virág a virág, kacaj a kacaj, csók a csók, sírás a sírás, jaj a jaj s élet az élet. Ó menthetetlenül idegen, én, akár az eszelősök, a szörnyeteg vázát kutattam s szívedre és agyadra s érintetlen érzékeidre akárhány évem mocskát döntögettem. Olyan okosan kezdtél gyanakodni, a fénybe néztél, nem a ködbe, s tagadva csóváltad fejed idétlen bölcsességeimre. Eredj, eredj utadra! Küldelek, hadd maradjon legalább ez az ámítás belőled, s maradjon sajgó ragyogás emléked sejtjeimben, hasztalan oktató kép arról, miként hibáztam, felhőtlen, drága csevegés iszonyú csöndem falai körül, melyek közé halálig elrekesztve magam kérdezek s magam felelek.