Csak magunkkal
| És semmi mód jobbat szerezni |
|
| Csak magunkkal megy töltekezni |
|
|
Ha vak látót
| az még jó mert egyik se sejti |
| hogy verem-mélység vár alant |
| De ha vak látót – azt jelenti |
| hogy láb- vagy nyaktörés felé |
|
|
Hiába
| Ó menthetetlenül idevaló, te. |
| Ó menthetetlenül idegen, én! |
|
| Akárhány év mocskával szívemen, agyamon, |
| akárhány év mocskával érzékeimen |
| nem tudok a dolgok szemébe nézni, |
| nem ismerem már az emberi nyelvet. |
|
| magam kérdezek s magam felelek. |
|
| Pedig azt hittem, sikerül – |
| Ó menthetetlenül idevaló, te, |
| olyan okosan szólítottál, |
| olyan okosan éltél és mutattad |
| látni az édes húst az arcon, |
| s nem a gúnyos csontot mögötte, |
| a csontot, mely az enyészet után is |
| feledtetni a test csodáját. |
|
| olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
| s olyan okosan fordítottál hátat – |
|
| Neked: nap a nap, virág a virág, |
| kacaj a kacaj, csók a csók, |
|
| Ó menthetetlenül idegen, én, |
| a szörnyeteg vázát kutattam |
| akárhány évem mocskát döntögettem. |
| Olyan okosan kezdtél gyanakodni, |
| a fénybe néztél, nem a ködbe, |
| s tagadva csóváltad fejed |
|
| legalább ez az ámítás belőled, |
| s maradjon sajgó ragyogás |
| hasztalan oktató kép arról, miként hibáztam, |
| felhőtlen, drága csevegés |
| iszonyú csöndem falai körül, |
| melyek közé halálig elrekesztve |
| magam kérdezek s magam felelek. |
|
|
Koldus
| Kis-stílű tolvajként igyekszel |
| lógni tőlem: – Meglestelek |
| Vidd csak amit batyudba rejtel |
| hisz koldus vagy – fölmentelek |
|
Figyelmeztetés
| Bár jószándék a visszatérés |
| számomra ingatag reménylés |
| Aki ajtóm előtt megáll majd |
| könnyen lezárt lakást találhat |
| melyből nem úgy mentem ki önként |
| halottvivők vittek ki onnét |
|
| Kit illet meg kell hogy jegyezze: |
| ne tévesszen másokkal össze |
|
|
Intő
| Áll. Kezében játék. Törékeny. |
| Bolondokat beszél. Ijesztget. |
| – Fogjátok meg! – Szétzúzza enmagát is. |
|
Fordulna visszájára
| Van a gyökér a szár a termés: |
|
| Fordulna visszájára az egész! |
|
|
Ha közelebb jön
| Tucat-szólamokkal hatásvadász |
| intésekkel vagy filozófiákkal |
| pl. így: „A szépség is mulandó” |
| Vagy: „Egyszer visszakapja még, |
| amit most ő…” vagy „mert az élet oly |
| rövid” stb Ám ő kő- s fa-arccal |
| kő- s fa-kedéllyel meghallgatja ezt |
| s teszi amit tesz mit érdeklik a |
| szólamok intések de legkiváltképp |
| mit érdeklik a filozófiák |
|
| A nap fölkél a nap lemegy a test |
| fárad pihen fölgyúl élvezkedik |
| a perc van más egyéb nincs más egyéb |
| ha jó a perc: jó s rossz ha rossz a perc |
| ami túl esik rajta: köd s ki tudja |
| ha közelebb jön mivé változik |
|
|
Átkozzam el?
| Átkozzam el? Vagy tán ijesszem? |
| A vénség képét falra fessem? |
| Hogy végre a fülét kinyissa |
| s menendő lábát tartsa vissza? |
|
| Mit érne érte így hevülni? |
| Úgysem fog semmit elkerülni |
| Vissza kell adni azt a maszkot |
| mit az ifjúság ráakasztott |
| Ha most a szemrésén kibámul |
| ne lepődjék meg a hatástul |
| vagy úgy örüljön hogy növesztve |
| mindjárt emlékké is kövessze |
| mert eljön el a meztelenség |
| s igazság lesz a képtelenség |
|
|
Plecsni
| Kitűzni kívánt plecsninek |
| hisz valaki csak… Nem jutott |
| eszébe sem hogy baj lehet |
| és hogyha egyszer megszokom |
| s valahol jól érzem magam |
| hát én ott megkapaszkodom |
| Mert mégiscsak nagy szégyen ez |
| hogy díszként fölvesz és letesz |
| miként a plecsniket szokás |
|
Így kibélelve semmivel
| Csak messziről csak messziről |
| Látványnak szép tájnak való |
| hegycsúcsról honnan le soha |
| több mint egy használati tárgy |
| Ó emberbőr! nincs mocskosabb |
| milyen szörnyekre is tapadsz |
| s még szörnyebbekre náluk is |
| de ilyenkor csak messziről |
| hegycsúcsról honnan le soha |
| látványnak szép tájnak való |
| melyben közelről hullabűz |
| közelről semmi semmi nincs |
|
Egyetlen fül számára
| Itt minden szó igaz és minden szó hazug |
| E vers egyetlen fül számára termett |
| A tisztességes szók beszélnek kurva nyelvet |
| amit csupán ez az egy elme tud ha tud |
| Ha ez se akkor egy szőlős hegyoldal |
| ős kereplőjeként darál egy monoton dalt |
| a földnek égnek s a szeleknek… |
|
Egy fokkal keserűbbre
| Akik az epét belécsöpögtetik |
| akik elkészítik a poharat |
| akik járókorlátot ácsolnak odáig |
| hogy legfeljebb fejünk hajlítva félre |
| akik végül szelíd erőszakkal lenyomják |
| szájunk a pohár pereméhez |
|
| hogy egy fokkal kevésbé keserűre |
| de ők egy fokkal keserűbbre |
|
|
Mikorára
| Ebből már sem öröm, se bánat. |
| Kipréselt citrom görbe héja: |
| Nem véle többé, csak utána. – |
|
| Mit tudja ő, hogyan csinálta? |
| „A vak tyúk is…” hát persze… néha… |
| Fortuna jótét kotyvaléka. |
| Mehet, fordíthat végre hátat. |
|
| Új kezdések s folyton fakóbban. |
| Ismert a hold s nap, izgatóan |
| indultak és lettek rutinná. |
|
| szokjon hozzá, majd mikorára |
|
|
Kagyló
| Én, tenger a kagylóba zúgást adtam, |
| a nyálkás hús kipusztulhat belőle, |
| ki füléhez emeli, hallja abban |
| zúgásomat… Kész, megmásíthatatlan. |
|
| Történet volt, szép örömök szülője, |
| világ kezdett teremtődni a habban: |
| csillagok, nap, hold gyúltak a tetőre, |
| lett aztán mindennek a temetője. |
|
| Mert a kagyló készségesen kitárult, |
| a működő világ hangját beitta: |
| én, tenger érte zúgtam és miatta. |
|
| Most már rám nincs szükség, mert megmaradt a |
| hang, a zene, és hallhat a halandó: |
| csak zúg a kagyló, zúg a, zúg a kagyló. |
|
|
Gyötrelmek zsákmánya
|
Regényekből, érzelmes emlékekből kiszól valaki.
A napszak, az időjárás, a környezet, a forgalom vagy a szoba berendezése minden porcikájában oda illik.
Ó szépséges-szép tisztaság, a gyermek tisztaságánál is több mert az már telítve a lucsok százféle lehetőségével.
Karácsonyi szív szívek a nagypéntek leghalványabb sejtelme nélkül.
Az örökkévalóság sejteket átjáró hitével.
Ami győzhetetlenséget jelent.
Ami végtelenséget jelent.
Ami lebegést jelent.
Ami hosszú-hosszú és nehéz utak hiábavaló bejárását jelenti, türelmes-meddő várakozásokat; a lélek éhezését és szomjúhozását; és a test végtelen kimerülését, de úgy, hogy a visszatérésre is marad még erő.
Ami szép szavak lelkes faragását és fölkínálását jelenti, s képességet a törmelék (a forgács) alázatos összegyűjtésére, ha egy ideges ököl kiveri kezünkből.
Ami a magunk megnövesztését jelenti olyan bőséges túlzással, hogy tetszés szerint toldhatunk, egészíthetünk ki fogyatékosságokat anélkül, hogy torzulnánk parányit is.
Ami alkalmassá tesz arra, hogy a legértékesebbet is kárvallás nélkül veszítsük el, mert szuverénné és sérthetetlenné válunk.
Ami a legsalaktalanabb részvétet tudja kidajkálni belőlünk, száz százalékos sajnálattal, egyetlen százalék önzés nélkül.
Hogy természetes nyomunk valakiben meg ne romoljék, és mérgével bosszút ne álljon. Legyen inkább békességes párna a dacosan, vagy akár undorral elforduló fejnek is.
Ó ha a páros baj egyessé tudna válni, s ha megadatna nekünk a nemes zsákmány: a gyötrelmek zsákmánya!
|
Magunkba
| Engedelmesen sietnek utánam |
| nem űzöm őket nem is agitálom |
| a milliárdnyi tér-változatokban |
| időlehetőség úgyis csak egy van |
|
| Mehetek vagy maradhatok – ahogy jó – |
| hegyekre fölmászó völgyekbe hulló |
| vagy araszolva sík földön igyekvő |
| lehetek lustán félig-alva fekvő |
|
| De az idő büntet ha elfecsérlem |
| porszürke perce sincs hogy újraéljem |
| s a finom morzsácskákat is dörögve |
| befalja a „volna” és „semmi” gödre |
|
| S az én utam (az emberé) egyetlen |
| másolhatatlan és követhetetlen |
| s ha együtt koppan bárkivel a lábam |
| fényévnyi távolságban jár utánam |
|
| Fiatalok tudjátok meg: hiába |
| be vagytok és ki van mindenki zárva |
| ahogy én is… Nincs két egyforma ujjunk |
| mire való hogy folytatást hazudjunk |
|
| Minek mímelni egybetartozásunk? |
| Magánzárkás az itt-tartózkodásunk |
| Egymást akár fuldoklásig szorítva |
| vagyunk holtig magunkra nyomorítva |
|
|
Kerekek
| Rohanó kerekek alatti ágy: |
| örökös béke |
Liliputi gondok bajok |
| partizán-akcióitól halálosan |
| elfáradt lélek |
Ó kíméletes |
|
| szájízű hajnalok az álmokat a szemről |
| szándékú vagy a megfontolt cinizmus |
| indulatával bélelt búcsúzások |
| jöhet az „Én én én én” kórusa |
| a kerekek már mindent rendbe tettek |
|
|
Létállapot
| könnyű lépés helyett mászás |
|
|
Gombolyag
| jelenbe múltba és jövőbe: |
| más-más színű szálak: egy gombolyagban |
| Itt-ott fonalvégek kiállók |
| olykor követhetetlenül kanyargók |
| színesek: kékek zöldek pirosak |
| Egyetlen csak egyetlen fekete |
| s ez vastagabb a többinél |
|
Töltésoldalon
| Ó, csak a dolgok hűek: a házak, a roncs padok, |
| a folyton változó és mindig változatlan |
| öreg folyó. Tükörbe nem nézek, s ha őket |
| nézem, a gyermek nézi őket, a régi gyermek. |
|
| Az ember hűtelen: akik elémkerülnek, |
| változó arcukkal szegény mulandóságom |
| harsogják, hangos gúnnyal csúfolkodó szavakkal: |
| ha ők így jártak, akkor ne legyek én se boldog. |
|
| Jancsi, Misi, Tera… halottak, vagy alighogy ők, |
| élők, de csontig mások. Hol keresselek, merre? |
| A kivájt törzsű fűzfák réseibe a parton |
| verseket dugtam egyszer, s többé nem találom. |
|
| Hanyatt fekszem a fűben, szél van a füzes zúg-zúg, |
| állandóság e zúgás; így volt már ötven éve, |
| és ötven évvel eztán így lesz minden bizonnyal, |
| mondanám békítőnek, de fojtogat a sírás. |
|
| Lehunyom a szemem. Nedves földszag és fűszag. |
| Virágozzék belőlem a gyermek nyári napja, |
| ki serkenő vággyal a testében itt a töltés- |
| oldalon hajdanában a szerelmet kereste. |
|
|
Kapva-adva
| Bemocskolnak kis ócska gondok. |
| Majd üdvözít egy szép varázs, |
| holott csodákért nem rajongok. |
|
| hatóbb, hatásosabb magamnál, |
| s kiderül, hogy egyik se használ. |
|
| Jó a szerelem kapva-adva, |
| ha mássá formál, mint vagyok, |
|
| de mennyivel jobb volna, ha |
| világ, s néznék a csillagok. |
|
|
Hűtlenségem
| Hűtlenségem felejtik? Megbocsátják? |
|
| Elzavartam magamtól az utcák |
| kaleidoszkópjait a napjaimba |
| kéredzkedőket akik dideregtek |
| s meleg csapta meg őket közelemben |
|
| Tél volt nyitva felejtettem az ajtót |
| Ó vissza-se-fordulva-távozók |
| kiknek még emlékük sem izgat |
| kiknek mint a vízbe rakott |
| téglákon lassan lépkedőknek |
| céljuk van csak útjuk soha |
| (nem tudnak egymásról a téglák) |
| Ő is így… az ajtó kitárva |
| s kit csalogat hideg szoba? |
|
|
Valóban nem tudnák?
| Egyedül vinni a kettőre-mértet |
| Sántább a szív mindegyre sántább |
| Azok akkor fennkölt triumfusok |
| Ketten a középpontban minden értük |
| Ha nyitott ablakot nyitva feledtek |
| ha játszó gyerekroller lökte őket |
| a járda alatt habos szennyvíz osont ki |
| lábuk bicsaklott egy-egy kőgödörben: |
| minden értük volt minden értük – |
| Jó de akkor ketten és fényalapra |
| és ártalmas-káros-rossz semmi sem |
| A megrándult bokák is egytulajdon – |
|
| Mitévők most a pimasz sarkok itt |
| a pimasz utcák utcarészletek |
| a léptek koppanásai, a kapualjak |
| Látszatra mintha jószándék vezetné |
|
| Hát valóban nem tudnák hogy mi történt? |
|
|
Van nála
| Így jó – Ez csöndben elmarad mintegy lábujjhegyen |
| hogy ne zavarja lassan bezáródó fülem |
|
| az ámítgat még keveset de érzem rajta hogy |
| egyre nehezebb lesz számára a dolog |
|
| amaz talán maradna hanem szégyellni látszik |
| hogy rendes emberek közt botránkoztatva játszik |
|
| Nem kell már sok idő s ha számbavétel végett |
| körülfürkészem a régen népes vidéket |
|
| hát senki vagy csak egy-egy ki hajdan ünnepelt |
| lézeng s figyel mikor szökhetne ő is el |
|
| Így jó! – Mert kit nem űzött el tőlem a förtelem |
| s átmentett tisztán minden szennyeken |
|
| ő egy cseppet se változott és nem is fog soha |
| van nála immár támaszom van elbújnom hova |
|
| s kik meg belékószáltak híva-hivatlan napjaimba |
| ne legyenek s ha voltak mégis csak szinte mintha |
|
|
|