Én híveim

Fel akarok ülni fáj nem sikerül le akarok feküdni fáj alig megy Egy-két lépést akarok tenni szédülök Pedig akarok nagyon akarok Eljött tehát a pillanat számomra máris mikor az addigi észrevétlen drótokon szálakon adott parancsaim (esetleg szélkönnyű vágyam termékei) nem mozgathatják már kedvem szerint a bunkó testet melynek még álmaim bozontos bokrai között is valamiképp szabályos rendje volt De most kérhetek könyöröghetek dühönghetek a bunkó test süket („Nem érdekli a nyomorom”) Valóság lett amit nem tudtam elképzelni sem Lám érzékelhetően elvált egymástól a lélek s a test és mindkettő saját útjára tért Én híveim jó híveim itt a lefokozás Csak egy-egy hirtelen villámcsapás idézi vissza bennem az emberhez méltó hajdani katonás fölé-alárendelést