Impresszió

Fölsikoltott a villamos; mint égbe röppent rakéta nyilallott a hangja. Fönt elpattant, s a meghígult aranyra, a verőfényre, hulldosott. Nincs mégse látszatja, mert a Kék és a Szinetlen feneketlen-mély hegyi tóvá váltak. Az ablakok, az utcára kitártak zihálnak: torkuknál a függöny lebben. Fehér varrású antilop cipődben úgy jársz, mint, aki vastag matracon jár; lám: részegítőbb a tavasz a bornál. Bámullak, s úgy jön, mintha te én volnál, érzem: a te szíved az én szívemben van, s az enyém a tiedben pihen benn.