Egy halott költőhöz
| Eddig nem szólhattam veled, |
| mert nem találkoztunk soha, |
| s nem láttam, csak fényképedet, |
| s csak verseid sok hűs sora |
|
| Most többé nincsen akadály; |
| ha megidézlek, megjelensz: |
| Úgy jártál mint a volt-lelenc, |
|
| Hát mondd: a vad vasszörnyeteg, |
| hogy szétszaggatta húsodat, |
| mondd: fájt-e úgy mint életed |
|
| Mondd: úgy-e lelked kacagott, |
| vígan otthagytad, mint a mult |
|
| Mondd: úgy-e jobb most: örökös |
| nyugalmad van, mint, ha kifogy |
| a vihar és mély csönd lesz? |
|
| Lám mégis, Költő, szívedet |
| nagyon sajnálom; igaz az: |
|
| – Sokan talán nem értenek; |
| én igen: s, ha szólítalak, |
|
|
|