Vénlányok

A hangjuk félős, gyenge, s a bútorok között, mint fáradt fecske röpköd. A bútorok között, melyekre szorgos kezük bőségét rakta csipkéknek, terítőknek. A hangjuk félős, gyenge; halántékuk fölött hajuk fehér-ezüstös, és bús versenyben vetekedve panaszkodnak a gyors időre, s fájlalják fejük, hátuk. A zöld ernyőjű lámpa zöld fátylat dob a halk, meztelen levegőre, s a zúgokba be nem találva ott ruhátlan sötétséget hagy: helyét kísérteteknek. – Kemény férfiszó dobban és gyermekkacagás pergetett méze csurran; nem lehet tudni: merről, honnan; talán a lámpa zöld színéből, vagy egy sötét sarokból. S a vénlányok figyelnek: tággá mered szemük, megáll a tű kezükben: nem-volt férfi és nem-volt gyermek hancúroznak mult éveikben, e nagy, üres szobákban.