Peches halász éneke

Mint nyáron a napfény-poros víz hátán a fehér hasú halak nagy keccsel ugranak magosra, hogy olcsó-ezüst sok pénzüket megvillantsák és szisszenések forrnak el a parton állók szájain, mint tűzön, mit leöntenek és nyargalászva fut haza pecálóért négy-öt gyerek, és áll és vár türelmesen, mikor mozdul zsinegje már, s, hogy hasztalan úsztatja csak horgát, bosszúsan kapja ki, s a nyélre fölcsavarja és odébbmegy, hogy higassza le dühét:   úgy csillant életem vízén nagynéha csábítón egy-egy fehérbőrű leány, s én horgot és csaléteket fogtam hamar, s türelmesen vártam, de mindhiába volt. – Most horgot és csaléteket elrontok és ronccsá török, megmorcosítom arcomat, szívem kővé változtatom: ugráljanak, villódzzanak: halászuk többé nem leszek, s a szégyent is multam miatt igyekszem elfelejteni.