Egy barátomhoz

Este találkozunk – mondtam és sűrű ízzel telt meg e két üres szó minden betűje számból. Akkor vékony-gyengén éreztem csak, de mégis dalolt bennem az öröm, mint ezüsttorkú kántor. Széles férfivállad határát elvesztette; széjjelmosta az alkony, nem láttalak sokáig. Néhány házzal arrébb, amikor megugattak a kutyák, nem voltál már, pedig bámultam váltig. Mégis megnyugodtam: tudtam, hogy szótartó vagy, s nagyon biztos lépésed hozzámtalál még este, s addig nem fekszem le, míg sápadozó kedvem ingathatatlan szóid ki nem gyújtják veresre. Este találkozunk – kimondom sűrű ízzel, s milyen hiába mondom: nem lesz már közös esténk. És én mégis mondom, becézem, mint a férfi a jó leány, ha meghalt, a róla festett festményt…