A férfi-lét koreográfiája
Gazdag vagyok
sőt visszaéveznem évtizedeznem |
sőt több-több évtizedeznem |
|
Ez persze kint csak képzeletben |
|
szememmel tudatlan szövetkezett |
|
számban fűzfalevél fanyar |
|
most is jó hatvan év után – |
|
Hát így! – S még százezer |
és mind az enyém az enyém: |
|
|
De most
Rossz rend: a kizárás bezár |
mintha jámbor sétálót egy tetőcserép |
Fáj fáj fáj fáj és fáj nagyon |
és soha hozzám soha együtt |
hűlt porom is reszketni fog |
Akkor már mindegy: az nem én |
nagy-nagy baj történik velünk |
|
Valami érték elveszett
A testét is… szerettem volna persze azt is |
De főként testéhez nem illő sorsa fáj |
mert szebbnek kéne lennie |
szebbnek mint lesz bizonnyal |
Nem érezte nem is tanulta meg soha |
s az áhítat mellőle elriadt |
A testét azt is… Most már csak sután |
dünnyögve fejcsóválva könnytelen |
kísérem szemmel tántorgásait: |
|
Élt bennem él is
Halt volna meg vagy tűnt el volna végképp |
Most levelet írt idézte a múltat |
|
Élt bennem él is mint egy régi szép kép |
vonásai bár nyilván meglazultak |
|
S ha még az Isten megver azzal is hogy |
találkozom vele valami módon: |
|
borotva éle metszi szét a titkot |
és nyersen s óhatatlan megcsalódom – |
|
Nincs mentség: szép csak emlékben maradhat |
aki egyszer az idő martaléka |
|
Kerülni kell ha ismét ránktapadhat |
közös múltunk akármi morzsaléka |
|
mert veszteség lesz veszteség belőle |
kis vagy nagy seb de seb minden bizonnyal |
|
űr mérhetetlen tudható előre |
telisteli sokoldalú iszonnyal |
|
De futva tőle nem hagy el meleg fény |
hozzánk nő és kísér híven halálig |
|
s láthatatlanul de mint védő ereklyénk |
énünkké lesz míg énjéből kiválik |
|
|
Visszhang növeszti
Tagló zuhant s minden megállt |
A taglós kéz is megpihent |
Osztott sikert osztott halált |
|
Benne nagyobb űr mint maga |
visszhang növeszti óriásra a |
|
|
Inkább a kiábrándulás
Csitulásra nem is a csitulás |
És nem is a szép bodros lányölekből |
|
Szégyen hogy az ember szégyen |
|
|
Szigor
(mikor már úgy sincs sok nagyon) |
több nappalom meg éjjelem |
hogy hagyta hogy érdes magam |
hogy hagyta bennem őt magát |
s holott lehetett volna kész |
hagyta hogy kínlódjam vele |
hogy most valahol van de hogy |
hogy seregestül hullt ki szép |
s dobálhatom szemétbe mind |
s hogy benne az évszámokat |
s romlottabbá tett mint vagyok |
|
én azt meg nem bocsáthatom |
|
|
Keserű
Szép állatok furfangja őrzi, |
ám csak gyalog s épp hogy nem éhen. |
Hogy van még följebb is világ, |
s fénylőbb, dúsabb, mint amit ismer, |
csak sejti, de „Nulla cupido…” |
Ilyenformán bőszen csinálja |
s mint szertartást a félig állat- |
vonal szokásos ténykedését, |
mit, lám, a test s a test javára |
kiépült ösztönök sugallnak. |
Ezt nézni jó és nézni undor: |
hisz bent a test műszer-csodái |
irányítják s termik varázsát, |
(bár megható, mily egyszerűen). |
És ezt irigylem… |
Ám ki láncon |
mozoghat csak, s más dönt helyette, |
fogalma sem lehet… |
S ez inkább |
undor. – Ha állat, mért nem állat? |
Jobban vigyáztam volna tőle: |
nem engedem közel magamhoz, |
nem károsított volna így meg. |
|
Szokvány eset
hagytam magam hagytam becsa… |
fejem magam dugtam hurokba |
mért jajgatok hát most ha a…? |
|
s ha képletest is ássatok sírt |
lökjetek nincs más menedék |
s leckéül erről adjatok hírt |
|
nagy szavakat csak ó nehogy |
szokvány eset de mégis egyre |
s nyomulnak egyre mintha hegyre |
|
nagyfal ezentúl kifelé se |
(friss még) lázas hideglelésre |
|
s a magyarázat: változunk |
biz változunk és kész csak ennyi |
mivégre úgy a szívre venni? |
|
osztani kell folyton magunkat |
nekünk csak morzsáink maradnak |
|
|
Teendő minden múltba
Roppant vörös golyó vagy csak az első pillantásra az |
a szembezúduló hatás-tömeg miatt |
Majd lassan rendeződni kezd formákba és színekbe |
Roppant vörös golyó hanem vörössége itt-ott fakul |
kiütnek rajta máj-lilák ősz-sárgák humusz-barnák |
lúdtoll-fehérek bárányfelhő-fehérek csecsemőszív-fehérek |
Időnként fölgyűl a vörösség (vérhólyagban a vér) s kipattan |
elönt s valameddig egy színre fest megint |
Később előjönnek újra a színek a térkép-országok különbségei szerint |
csakhogy immár beszélő formák: tárt szárnyú galamb hörrenő csikasz |
ház ágy eres fallosz vagina-nyílás hártyás-remegő |
s valami tiszta kék (gyermekarc? gyermekszem? gyermektenyér?) |
tiszta kék gyönge kék gyöngén-legyőzhetetlen |
A véres-vörös körbefolyja csak ha meg ráfolyik vékonnyá hígul |
|
Teendő mindez múltba: az igék múltba a színek a formák |
az ismétlődő történések múltba s köztük a legutolsó |
ami ha nincs is szó róla külön ott van a többiekkel |
az az utolsó az a legutolsó főként teendő befejezett múltba |
Teendő minden múltba |
mert jelen és jövő időben |
ama vörös golyó sivító távozása marad csupán |
de nem sokáig az se (kozmikus sebessége miatt érthető) |
és marad még ama tiszta kék ama gyönge kék ama gyöngén-legyőzhetetlen |
képletesen körbetelepszi szívem képletes ágait |
igazán melegen s igazán pólyáló nem képletes ragaszkodással |
|
|
Félek
A legrosszabb volt hogy magamhoz én nem |
(Ha már magunkhoz sem ez már a végső) |
|
Ádáz szomszédokként éltünk magammal |
kiknek keserves levegő a másik |
|
Tudják meg elfáradtam károsultam |
hogy milyen súlyosan később derül ki |
|
A távozó elvitte… Mit? Ha kérdik |
talán nem is tudom megmondani |
|
Egy biztos elvitte a jóviszonyt |
én és magam között és űrt hagyott |
|
s azt tette még hogy lekaparta házi |
térképemről szokott jelzéseim |
|
melyekkel mérni tudtam helyzetem |
az emberek s körülmények között |
|
Sokáig (még ma is kicsit) vesződtem így |
aztán lement a nap s fölkelt a nap |
|
a rossz szomszédok elkezdtek beszélni |
térképemen jelzések újra lettek |
|
De félek féltem visszaépült rendemet |
és minden kissé kedvesebb szó már gyanús |
|
hogy újra kezdődhet valami aminek |
valamikor megint ijesztő vége lesz |
|
|
Ront egyirányú szenvedéssel
Úgy soha, mintha soha senkim. – |
Ha elzüllik, bennem teszi. |
Már azt is bennem; nem mehet ki: |
|
Én fölkészültem bármi rosszra, |
vállalom, bár megsokszorozza |
|
Egyszer – gondoltam – életének |
része lett bolygó életem, |
de kölcsönös adás-vevéssel. |
|
Ma sorsom rossz véletlenének |
tapasztalom: reménytelen, |
s ront egyirányú szenvedéssel. |
|
|
Regénybe szőtt
A földhöz kötött tárgyak emlékezetéből: |
a nem mérhető melegből a léptek |
zajának rezgéséből az ablakok |
tükörképeiből pár pille-gyönge |
kéményjáratban megszorult |
levegő sajátosan változott |
|
úgy hogy (mint a regénybe szőtt novellák |
vagy majdnem folytatódott |
ama környék szokásos élete – – |
|
s ama környék megint a régi módon él |
|
|
Magunkon kívülre
Ha egy valaki – régi nóta – |
régi szöveg és régi kóta – |
ha egy valaki vész továbbá |
lesz a világ mind pusztasággá |
|
A kerékből kihull a tengely |
kerül a zűr szemközt a renddel |
szem fül ujjbegy – tenger galambja – |
nem szállhat biztató talajra |
|
A hiány olykor csak a mellet |
olykor világot is betölthet |
s úgy hogy minket is kiszoríthat |
magunkon kívülre taszíthat |
|
|
Lélegzet-eszperantó
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül, a köznapi élet természetes történéseiben.
Elvontságra aligha jó, bensőségre pótolhatatlan.
Az országhatárok: nevetség, a még keményebb határok is: nevetség. Az olyasfélék például, mint: állatvilág, növényvilág, egyéb világ.
Az egzotikumok: legfeljebb lassabban megszólíthatók. Mondjuk: hatlábú borjú levágott két lába spirituszban. Mondjuk: földre hozott holdkőzet. De nem reménytelen, még kevésbé kizárt.
Nyelv: nyelv nélkül, külön jelrendszer nélkül. Gomolygó meleg áramlás, tágul, körbe-ömöl, s eggyé-nyel a nem beszélő beszélővel.
A szokvány-szó szokvány-zsonglőre is csak tisztelegve nézheti, s ámulhat szégyenkezve: mit is tud ő, mennyire semmit.
Csoda-eszperantó, anyanyelv-eszperantó – még több: lélegzet-eszperantó.
Ó, nők, ó, nők. Paradicsom, tudás fája, tiltott gyümölcs…!
Ehettétek, kiűzhettek miatta. Többet tudtok ma is, mint a tudók, s az Éden most is ott lebeg körülöttetek.
Mert ezt a nyelvet, ezt a nyelvtelen nyelvet ti remekül beszélitek.
|
Mesebeli
Komolytalan s erőltetett, |
s inkább hiúság, mint igény |
s rögtönzött cirkusz-ötletek |
s „holtomig” festett egén. – |
|
Egyetlen porcikája sincs, |
mit nem hazudtam volna át, |
s most szókban élő kincseit |
úgy hordja, mint egy díszruhát. |
|
bolond szegénykén fesztelen |
és fölkiált: „Ni, meztelen!” |
|
S akkor talpáig összedűl, |
és arra is majd fény derül, |
hogy rossz bűntársa voltam én. |
|
|
Kár
Kár még a rossz szóért is |
|
De csókkal? csókkal ölni? – |
|
|
Majd
E történet majd foltokban virul |
ahogy szikes talajon a növényzet |
Esős nyűgös időkben jut eszébe |
nehéz éjszaka után kora reggel |
mikor maga se tudja még hol is |
csak hogy az óra összevissza jár |
a rétegek nem egymáson feküsznek |
és nem biztos az egy után a kettő |
s a fogódzók a kézben szertemállnak |
|
És én e történetben mi leszek? |
Én itt e történetben csönd szeretnék |
csönd lenni a történet tagolója |
a részletek rangos kidolgozója |
melytől szebbé válik az epizód |
mert nap vetődik rá mindenfelől |
|
Őbenne akkor már csak rom-mezők |
|
|
Jókívánság
Félig-ép élettel félig-már-romba-dőlttel |
kezdheti félig-új terv szerint félig-új anyagból |
így-úgy próbálva-alakítva |
hogy neki jó legyen a legjobb |
s ha olykor számadást csinál |
Talán sikerül (adja Isten!) |
s bár felemás lábon (uton?) |
érjen oda céljához úgy is |
higgye hogy szerencséje volt |
|
Ha mások is
A magam mentségére: mégse üres babát – |
|
egyetlen róvó homlokráncolással |
|
akkor talán jobban hiszem |
|
|
Ez a kevés idő
Így ahogy egybeáll ez a kevés idő |
teljessé lesz a kép habár |
nagy-nagy üres foltok talányai |
izgatják (bénítják) szemem |
|
És végig körben fekete keret |
és minden fekete keretben |
|
Szelíd meleg szomorú hang csapong: |
benne sors keserűség árvaság |
félénk öröme a találkozásnak |
|
És végig vastag fekete keret |
|
Szép volt… Szép? Hogy mi nem is tudom. |
egymást-pótló helyezkedései |
hogy végül is mintha hiánytalan |
önfeledkezés lengő percei |
hogy az idő akaratom szerint |
s én akaratom szerint az időben |
|
Szép volt… hanem most ki kéne söpörni |
tisztára emlékőrző sejtjeim |
ne maradjon jelzés se róla bennük |
|
vagy legföljebb a fekete keret |
ami a többi feketéhez áll |
a többi gyászhoz súlyosbítja őket |
de mindegy hogy testvér apa anya |
kedves rokon barát nyomait őrzik |
tompán megfoghatatlanul sajognak |
szépek voltak megfoghatatlanul |
|
|
Áldott kaland
Bokrai mögül mégis mégis – |
Szeme helyett a szíve látott |
|
Ami megtörtént ronthatatlan |
|
a zöld zöld a dugig rakott |
|
|
A világ közérzetéért
Nem magadért nem is értem |
maradj szép a világ közérzetéért |
|
Nem tehetsz róla hogy ilyen vagy |
Maradj szép az emberek öröméért |
|
nem hogy akarná nem hogy gyűlölettel |
de saját szegény törvényeivel |
|
saját gazdag törvényeid szerint |
nem hízelkedve nem tapsot keresve |
legjobb ha nem is tudsz sokat magadról |
vagy legalább a lényeg lényegét nem |
|
megéreznek valamit a magosabb |
|
|
A tükör hazudik
verhetek port vagy ködöt körülötte |
|
a tükörnek senki se higgyen |
|
|
A távozó hát
Kifele fordítva megcsavarintva |
a tenyér: tüntető szegénység |
És semmi sem helyettesíthető: |
a támasztott ház oszlop-ágai |
a gyár uniformis-homlokzata |
Aki elmegy sok minden megy vele |
a távozó hát nem kisebbedik |
sorra takar el egyre többet |
|
Anti-Orpheusz
A Felvilágból le az Alvilágba |
vagyishát inkább szeretné vezetni. |
Ő maga nem önként indult oda: |
az istenek parancsa volt, |
s lám egyre mélyebb útgyűrűkbe süllyed. |
Önzésből hívta Eurüdikét, |
hogy ameddig lehet, ihlesse dalra, |
s Eurüdiké tétován követte. |
|
Az istenek ezt a visszás viszonyt |
de némi engedékenységgel engedik. |
többször is visszanézhet, |
az istenek tudják maguk). |
mikor szakad le, tűnik el, |
|
Megy hát a dalnok, megy az Alvilágba, |
de körülötte még a Felvilág: |
fák, bokrok, a szokott díszlet: a kert, |
|
Orpheusz nem lát semmit, és nem is hall: |
Eurüdiké költözött szemébe |
s fülébe a finom léptek nesze. |
|
Meg-megszólal a lelke, figyelmezteti: |
|
„Eurüdiké arca még piros, |
lábai szökdelők, szeme töretlen, |
szájában több a méz, mint az epe, |
miért hinnéd, hogy mindvégig követ?” |
|
Orpheusz hallja, és nem hallja meg: |
fülében a finom léptek nesze, |
elég neki, vissza se néz, nyugodt… |
|
De ha tízszer szólal a lelke, százszor!? |
Akkor nyilván kétkedni kezd, |
s előbb csak olykor-olykor, |
aztán mind többször hátrales, |
s tartaná Eurüdikét erővel, |
|
lábai szökdelők, szeme töretlen, |
szájában több a méz, mint az epe. |
|
látja, hogy arcán megsűrült a ránc, |
látja, hogy szárad combjáról a hús, |
érzi, hogy nyelve helyén epe nő |
és megérti, hogy nincs tovább. – |
|
hogy Eurüdiké magamagától |
vagy az istenek parancsa szerint |
álljon meg, s térjen vissza, hagyja ott, |
ő fogja bizton elbocsátani, |
s megy nélküle tovább az Alvilágba. |
|
|
A magam mentségére
Forró combjai közt ha lázam |
lehűteni, ha megnyugosztva |
visszabocsájtani, s hogy meg ne fázzam, |
útravalóul melegét megosztva, |
|
jobb közénk rakni csak-fűtve-meleg |
erődfalakat, járhatatlan, |
embergyűlölő hegygerinceket, |
hogy még megpróbálni se tudjam |
a szörnyűséges utat arra. |
|
|
A következő napok
Ellépve bár, de még vele.
Fülem, szemem, bőröm semmit se sejtett. Ahogy máskor, most is vitték őt magukkal. Az agy meg erőtlen volt körbe-küldeni a hírt: ez most más, más, más…
Valami végleges született. Csak kopható, mint a finoman cizellált érmék, miniatűr faragású fa- vagy csontszobrocskák, melyek az évek tenyerében elvesztik legbensőségesebb epizódrészleteiket, s egyre inkább elnagyolt kontúrok, szétmosódó foltok szerkezeteivé alakulnak.
Akkor még a közönyös ablakokat is bírni voltam képes, a közönyösebb eget is. Talán színeváltoztak, de erre nem figyeltem föl. Máskor is jött egy-egy felhő, és tompább lett sóhajtásnyit a világ.
Az agy bénán gubbadt iszonyú értesülésével, a test zökkenetlenül működött tovább. (Azt mondják, lógó beleikkel tenyerükben, nehéz csaták során látni olykor rohanó katonákat.)
Aztán lassacskán szétment a hír. Eljutott a legkisebb zugokba is. Nyugtalanság támadt, mint rendszerváltozáskor a társadalmakban. Mindenütt érezni lehetett, hogy nemcsak az értékrend lesz más, hanem a fogalmak is.
A fül, szem, bőr múzeumi szokásokat kezdett gyakorolni. Konzervált, elhelyezett, biztosított.
Valahol megszólalt a lélekharang.
Íme, ahogy múlnak a napok, szomorú munkám egyre szaporodik. Elvégre szemben a társasház színe is hamis, a vadgalambok burukkolásának hangja is. És talán minden többé vagy kevésbé.
S utakra is úgy kell indulnom eztán, hogy rövidebbre fogjam őket, s több eledelt és fegyvert magammal vinnem. Egy-egy őrizetlen szakaszra pedig bástyát építenem.
Jó, jó… Eleget intettek, hogy nem királynő érkezett. Eltúloztam már a fogadás ceremóniáját is. Később meg aulikus indulatokkal cifráztam a hétköznapokat.
De nekem csak az ünnep volt a fontos. Az, hogy egyáltalában érkezik valaki, és lehet gyönyörű fogadást rendeznem tiszteletére. Aztán, hogy a fogadás szépségét át lehet mentenem a köznapokra is.
A léggömb elpattant. A díszruhák színes rongycsomók a porban.
S én csak nézem, nézem őket, és egyre erősebben hallom a lélekharangot.
|
A fontos dolgok
a férfi-lét koreográfiája |
front barikád csönd handabanda |
|
A fontos dolgok mind útközben esnek |
|
|
|