Egy verseskönyvvel kezemben
Kálnoky László halálára
Jött a hír, hogy beteg, hogy a |
Balaton mellől haza kellett mennie. |
Aztán, hogy kórházba került. |
|
Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test, |
kezemben meg egy gyönyörű könyv |
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk, |
én sem hiszem. A végtelen időben |
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.” |
„Ki tudja, hova lett H. Sz., |
a csetlő-botló versfaragó? |
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
Pár száz kilométerről is láttam szemét: |
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba, |
S nemsokára a rideg közlemény: |
„Kálnoky László költő 73 éves |
|
most már kőbe vésve minden sora, |
nincs egyetlen szaván se változtatni mód |
|
(született most is, szült a költő) mítoszok! |
Magát szülte mítosszá furcsa módon, |
a szokással épp ellentétesen: |
megkicsinyítve, elrontva személyét |
szinte a teljes tagadásáig, |
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”. |
|
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó” |
és ez a többé-semmi-költő, |
mítosz lett, mítoszunk lett: |
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal, |
röviden: van, van – létezik javunkra, |
és lesz, lesz – létezik javunkra, |
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő. |
|
|
|