Egy verseskönyvvel kezemben

Kálnoky László halálára Jött a hír, hogy beteg, hogy a Balaton mellől haza kellett mennie. Aztán, hogy kórházba került. Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test, kezemben meg egy gyönyörű könyv ilyen sorokkal: „Ne hidd, hogy odatúl találkozunk, én sem hiszem. A végtelen időben nem ismétlődik kétszer ugyanaz.” Vagy: „Ki tudja, hova lett H. Sz., a csetlő-botló versfaragó? Ki tudja, mit csinál valahol a seholban?” Vagy: „De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. ,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek. S továbbmegy a hajó.” Pár száz kilométerről is láttam szemét: ilyen szelíd szemmel az iszonyúba, ilyen nyugodtan… S nemsokára a rideg közlemény: „Kálnoky László költő 73 éves korában elhunyt.” És itt e gyönyörű könyv, most már kőbe vésve minden sora, nincs egyetlen szaván se változtatni mód az idők végezetéig. Ó, hogy ma is születnek (született most is, szült a költő) mítoszok! Magát szülte mítosszá furcsa módon, a szokással épp ellentétesen: megkicsinyítve, elrontva személyét szinte a teljes tagadásáig, fogyasztva holmi „elúszó dallammá”, amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”. S ez a Kálnoky-dallam, ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó” és ez a többé-semmi-költő, íme, mítosz lett, mítoszunk lett: magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal, röviden: van, van – létezik javunkra, és lesz, lesz – létezik javunkra, legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.