A kézműves halála
Martyn Ferenc élő szellemének
Meghalt a festő-szobrász meghalt a művész a mester |
a „kézműves” ahogy magát nevezni szokta és szerette |
s a még-érintetlen formák vonalak színek |
most már nélküle-árván várnak más jótevő kezekre |
|
Meghalt… elment az ajándékozó a mindig ajándékhozó |
aki a teremtett világot szebbé tette kirakva számos új dologgal |
nevelte a szemet gyöngéd noszogatással |
okos példázatokkal olykor villámvető haraggal |
|
Elment… Amit már megcsinált az beleépül az időbe |
az idő tartja védi – s lesz majdan szelid temetője |
De amit félbehagyott az nyugtalanul és izgatottan |
lüktet szédül tolong sóvárog befejezőre |
|
Mit látott a kézműves ha körülnézett vagy ha magába? |
A törvényt a törvényeket a kinti és a benti szépet |
s kiszűrt belőlük sok ezer őrizendőt sok ezer igazat |
(„A Szép: igaz s az Igaz: szép” – ismerjük a költő-beszédet) |
|
Nem áll többé soha állványa előtt senkivel és nem magyaráz |
alig-szóval de gazdag mozdulatokkal éles szemmel: |
itt egy inda (kígyóz a kéz) ott egy átló (nagy lendület) |
s vizsgál a szem bűvöl kísért parancsol makacs türelemmel |
|
A táj seregnyi titkai: virágok kórók hegygerincek |
nyilatkozásai – az ő módján – örökre megszakadtak |
Pedig szerettek volna mások is szerettek volna nagyon szerettek volna |
Eztán már létezésük végéig így maradnak |
|
Elment a festő-szobrász helyette a mozgó a színeváltó |
világ kommentár híján nyersen és átszüretlen |
kínálja képeit szobrait az így nehezen elviselhetőket |
hisz nélküle zavarosak s az ember is fölkészületlen |
|
Nem hallja azt se hogy a szerencsétlen ecsetek spatulák |
festékek csöndesen szipognak – már haszontalanok |
s összebújva a régi palettákon is asztalkákon is |
szokásos otthonukban is didergetően hontalanok |
|
Elment a festő-szobrász elment elromlott – ó jaj! – a teste |
Ó jaj! gyalázat hogy ennyire meg kellett szégyenülnie |
De bennünk harsonák ébrednek és dicsérik őt: |
a halhatatlannak előbb a földbe kell kerülnie |
|
És egyszer véget ér a szorgos kukacok ténykedése |
s a kézműves olyanná válik mint valamely ritka szobra |
olyanná válik a vállcsontja borda-kosara koponyája csigolyalánca: |
így őrzi meg magát kettősen (mert testében is) az eljövendő századokra |
|
|
Szabó Ede
Ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede |
de keservesen kínoz öt napja immár |
oly menthetetlenül beléivódott sejtjeimbe |
s idegeimbe (lelkembe) hogy reggeltől estig |
nem szabadulok tőle s olvasás közben |
rádióhallgatás tévénézés alatt |
de az élet prózaibb dolgaiban is |
figyelmem közepébe ül s akármihez |
csak úgy érhetek el ha körbejárom |
vagyis Szabó Edébe ütközik |
ébrenlétem minden órája perce |
sőt álmaimé is úgy vettem észre |
zajongó szívverése is csak akkor |
csitul meg hogyha őrá gondolok – |
Öt napja immár… |
Kereken másfél hete |
azt írta még egy lapon: „Életem |
eddigi legmélyebb pontjáról fölfelé |
kapaszkodom s kezdek lassan kimászni” |
S ez a kicsi csúnyácska ember ez a Szabó Ede |
bitangul átejtett: öt napja szépen |
fogta magát s nem bánva semmit |
a fentebbi közlést sem (szótartó volt pedig) |
előrejelzések nélkül tehát váratlanul |
meghalt |
Most meg öt napja rá (hogy éppen |
temetik és én messze tőle betegen |
fekszem) a kínzatás inkább erősödik |
mert nehezebb temetni úgy hogy még a temetést is |
nekünk kell fölépítenünk és nem gyászolhatunk csupán |
eleresztve magunk ahogy a fájás kényszerít |
|
Meghalt Szabó Ede ez a kicsi csúnyácska ember |
Rilke Hölderlin Nietzsche Krúdy Hesse |
s hasonló méltóságos elmék híve bizalmasa |
nekem tudós és tisztelt jóbarátom |
fényességes jó elme maga is |
És mert az említett nagyok most már kedvük szerint mozognak |
szeretném őket ünnepélyesen |
megkérni hogy a temetéskor |
állják körül a sírgödröt amelybe |
a kicsi és csúnyácska testet leteszik |
szellemét (lelkét) meg mely nyilván ott bolyong még |
előbbi fészkénél vigyék magukkal |
tanítsák ki a főbb tudnivalókra |
majd utána engedjék meg neki |
hogy mindig mellettük maradjon |
|
|
Egy verseskönyvvel kezemben
Kálnoky László halálára
Jött a hír, hogy beteg, hogy a |
Balaton mellől haza kellett mennie. |
Aztán, hogy kórházba került. |
|
Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test, |
kezemben meg egy gyönyörű könyv |
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk, |
én sem hiszem. A végtelen időben |
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.” |
„Ki tudja, hova lett H. Sz., |
a csetlő-botló versfaragó? |
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan. |
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek. |
|
Pár száz kilométerről is láttam szemét: |
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba, |
S nemsokára a rideg közlemény: |
„Kálnoky László költő 73 éves |
|
most már kőbe vésve minden sora, |
nincs egyetlen szaván se változtatni mód |
|
(született most is, szült a költő) mítoszok! |
Magát szülte mítosszá furcsa módon, |
a szokással épp ellentétesen: |
megkicsinyítve, elrontva személyét |
szinte a teljes tagadásáig, |
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”. |
|
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó” |
és ez a többé-semmi-költő, |
mítosz lett, mítoszunk lett: |
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal, |
röviden: van, van – létezik javunkra, |
és lesz, lesz – létezik javunkra, |
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő. |
|
|
Mikor először értesültem arról hogy Szederkényi Ervin gyógyíthatatlan
Ostoba ökör-test még lázadónak se mondható |
mert minden valamirevaló lázadónak |
oka és célja van a lázadással |
De ez a test a tiéd ami te vagy de mégse te |
mért lázadozott volna hisz célja se volt oka se |
Csak egyszerűen rosszul tett egy és más tudniillőt |
és aminek erre kellett volna mennie arra ment |
aminek meg kellett volna állnia nem állt meg |
s lett zűrzavar és ami te vagy de mégse te |
most látványosan szétdúlja azt ami valóban te vagy |
te vagy mert soha nem volt s nem lesz hozzád hasonló |
pláne veled mindenben azonos – |
Így hát már el kell kezdeni |
kitörölni téged a Könyvből följegyezni |
megörökíteni mozgásod hangod arcod |
barátom szerencsétlen jóbarátom – – |
|
„Irreverzibilis folyamat” |
– mondják az okos orvosok – |
ez indult meg benned: vagyis föltarthatatlan szétesés |
És tudatodban? Egyáltalán tudod-e? |
(Mi lenne jobb? Nem tudnod-e vagy tudnod-e?) |
Nem merlek látogatni Mit tegyek? |
Tréfálkozzam-e? Tervezzünk-e közösen? |
Vitatkozzam-e mintha egy idő után |
úgy folyna minden mint előbb? |
Viselkedjem-e – ha kell – kíméletlenül |
hogy azt hidd?… Vagy öklözzem-e |
dühödten ágyad s míg könnyem patakzik |
káromkodjam-e szidjam-e az Istent |
(a Teremtőt?) a csoda-test tömérdek fogyatékát |
hogy a zseni hányszor volt tyúkeszű? – – |
|
Barátom én szerencsétlen barátom |
már nem használna semmi: ez se az se |
a zűrzavar lám állandósodik |
fokozódik s lesz egyre bonyolultabb |
Várnunk kell hát kussolva béna szívvel |
míg nem lesz végre nagy-nagy csönd tebenned |
|
|
Drága barátom
Jár de gubancba keveredve |
|
Azt mondták hajdan: gyönyörű vagy |
|
Sasfülemüle mintha porba hullana: |
|
volt-csoda-hangod: pőre rikács |
A régit többé senki más – |
|
nyomorúságoddal össze ne annyira törj! |
|
én még alig-zúzottan élhetem |
|
|
Golgelóghi
Határ Győzőnek
A kicsi rettegés, a kicsi rémek |
amaz első 1000 előtt – nevetség: |
gyermek-iszonyat, humbug-szörnyüségek, |
játék-viharcsapás, forgó üresség. |
|
S a Parouzia nem jött. Elfeledték. |
Megbékültek a fölborzolt kedélyek, |
s a rettegést utólag csak nevették |
bár jósoltak még néha-néha véget. – |
|
Most 2000 előtt jégtiszta ésszel |
kapcsolók, gépek higgadt társulása |
készül szép földünket szemétre hányni; |
|
s egy-egy apró siló is fél világnyi |
rontó erő irtóztató lakása. |
– Áldassék hát, ki int és jajveszékel! |
|
|
Az idegenvezetőt köszönti egy másik idegenvezető
Az ötvenéves Bertók Lászlónak
Bizony, kartárs, ahogy tanácsos |
időnként az agyonkuszált napokban, |
már azt se tudja, hogy hol a feje, |
melyik a jobb lába, melyik a bal, |
tehát: ahogy időnként általában |
helyes megállni egy kevés időre, |
s összegezni, szemlézni, helyre rakni, |
s tervezni a legközelebbi |
megállóig (addig feltétlenül), |
hogy enélkül az élet csak gubanc lesz, |
amint például a csővezetékek |
dolga a mi (már nem is annyira) |
szokás szerint a főszezonban |
ásnak ki, sáncolnak körül, cserélnek |
úgyhogy a szakmánk dolgozóinak, |
kedvünk lenne idegenforgalom
|
helyett idegenbukdácsolásnak nevezni |
azt, ami zajlik itt ilyenkor, |
(talán ez is a cél, a régi forma |
unalmas lett, ezzel viszont |
ki lehet tűnni: – roppant egyedi), |
tehát, ismétlem: jó megállni olykor, |
nekünk most mindenképp, e nagy cölöpnél, |
amelyre egy szép 50-es van írva, |
megértük mind a ketten – hála Isten, |
önt, – emlékszik? – ezerkilencszáznyolcvan |
szeptember ötödikén, pont a déli |
harangszókor nem ütötte el a |
zebrán az a bunkó taxis legény, |
a különféle taxik s taxisok, |
megértük, álljunk meg kicsit, |
szemlézzünk, összegezzünk! – ám ezúttal |
hozzunk virágot is, tegyünk |
ünneplő eszközt is kezünk ügyébe: |
ételt, italt – ilyesmiket, |
s én, mint afféle szakmabéli, |
éppen mert szakmabéli véleménye, |
csak meggyőzőbb, mint egy laikusé, |
|
ön (hogy dedukciós módszerrel éljek, |
és a konklúziót tegyem előre), |
már régesrég tapasztaltam, hogy járatos |
egy s másban, amiben csak kevesen, |
hogy olyasmiket tud, miket csak kevesen, |
hogy gyakran tesz kitérőket, kalauzol |
addig még ismeretlen tájakon, |
hogy az a város, ahol működik, |
örülhet, mert jóhírét önnek is köszönheti, |
esetleg úgy látszhat, hogy ködösítek, |
s gondolhatják: „Ahá, a két haruspex!”, |
dehát mi, hogyha összebotlunk, |
nem pislogunk hamis mosollyal egymásra, |
számunkra az idegenvezetés, |
az is komoly, ha megkérdem: vajon |
ünnepnapjára mit kívánjak? |
nyilván szakmába vágó valamit |
|
végezze az idegenvezetést, |
mutasson meg sok mindent városunkból, |
de a városon túliból ugyancsak, |
és ne az idegeneknek csupán, |
hanem az itt lakóknak is, |
és ne csak, ami kívül van, csak azt, |
hanem, ami bennük rejtőzik, azt is |
|
a következő újabb ötven évben. |
|
|
Tapasztalatcsere
most már nem lenne szükség |
s a régi brancs nyugodtan |
mi történt hogy fogyott meg |
ki hogy készüljön az útra |
|
|