Külön marad

Nepoti carissimo

Sem emberfölötti, sem emberi

parancs el nem rendelheti,

hogy két szót, mik össze nem illenek,

egymás mellé tegyek.

Meghalt –, ezt így magában mondhatom,

de hogy ki halt meg, a kedves rokon

nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem

engedhetem.

Számomra a kettő külön marad,

holott a keserves tapasztalat

már megtanított mindent elfogadni

s magam megadni.

De páros képtelenség képtelent

valóságossá akkor sem teremt,

s most innen közelíthetem vagy onnan:

rá tilalom van. –

Képzeltem: mennek lassan a napok,

és ő él mindig, amíg én vagyok,

s a drága múltból nyúlva bármihez,

ő abban benne lesz.

S hűséggel őrzi lényem jobb felét:

a víz szagát, a víz hűs jóizét,

a partokat s a fűzfák monoton

sziszegését a partokon.

Visszahozza a megdermedt Dunát,

hogy vakmerősködtük a jégen át:

kotorva nagy botokkal az utat

lábunk előtt s alatt.

És vissza bokros életem sötét

s világos száz történetét,

köztük sokat, miket

már-már alig hiszek.

A temetőt ha vesszővel verem,

őt többé föl nem kelthetem:

elvitték sompolygó szelek,

én meg még itt járok-kelek.

Így hát makacs nem! nem! azért se! nem!

hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem.

Hogy ő halt meg, teljes jogon

s dühödten cáfolom.

Evégett nyiltan és nagyot csalok:

másokkal úgy csinálok, tárgyalok,

mintha… De mégse merjen senki ember

bolondnak nézni engem.

Mert kettesben folytatjuk, ami volt,

s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt,

s értjük egymást, vagy ütközünk,

mint szoktunk, úgy teszünk. –

S ha később (szégyen) én is követem,

s a rendre már nem gondol senki sem,

paráznán úgyis egybe-párzanak

e most tűz-víz szavak.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]