Külön marad
Nepoti carissimo
Sem emberfölötti, sem emberi |
parancs el nem rendelheti, |
hogy két szót, mik össze nem illenek, |
|
Meghalt –, ezt így magában mondhatom, |
de hogy ki halt meg, a kedves rokon |
nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem |
|
Számomra a kettő külön marad, |
holott a keserves tapasztalat |
már megtanított mindent elfogadni |
|
De páros képtelenség képtelent |
valóságossá akkor sem teremt, |
s most innen közelíthetem vagy onnan: |
|
Képzeltem: mennek lassan a napok, |
és ő él mindig, amíg én vagyok, |
s a drága múltból nyúlva bármihez, |
|
S hűséggel őrzi lényem jobb felét: |
a víz szagát, a víz hűs jóizét, |
a partokat s a fűzfák monoton |
|
Visszahozza a megdermedt Dunát, |
hogy vakmerősködtük a jégen át: |
kotorva nagy botokkal az utat |
|
És vissza bokros életem sötét |
s világos száz történetét, |
|
A temetőt ha vesszővel verem, |
őt többé föl nem kelthetem: |
elvitték sompolygó szelek, |
én meg még itt járok-kelek. |
|
Így hát makacs nem! nem! azért se! nem! |
hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem. |
Hogy ő halt meg, teljes jogon |
|
Evégett nyiltan és nagyot csalok: |
másokkal úgy csinálok, tárgyalok, |
mintha… De mégse merjen senki ember |
|
Mert kettesben folytatjuk, ami volt, |
s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt, |
s értjük egymást, vagy ütközünk, |
mint szoktunk, úgy teszünk. – |
|
S ha később (szégyen) én is követem, |
s a rendre már nem gondol senki sem, |
paráznán úgyis egybe-párzanak |
|
|
|