Apám-öcsém

Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb? hisz nálad tíz évvel följebbre tartok), ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben leültetlek erővel, kérdezetlen, leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük, miként is állunk, ezt ha már megértük, mert illetlenség minden jó családnál, ha a fiú többet tud az apánál, már hogy az életből, vagyis ha korban tovább jutott annál, ki visszatorpant, s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta, hogy hasznát aztán önnön kára adja. Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak: erről-arról nincs is, szegény, fogalmad, például, hogy milyen lobogva, fennen készül a férfi-láng kihunyni bennem, készül a szégyen bűntelen fejemre, hogy mások állnak megcáfolt helyemre, s hogy ez a nyomorúság nem sajátom: mindenkié, ki átlép egy határon. A tiéd nem lett még, nem ismered hát. – S mondhatnék jóval több efféle példát, apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség: tengernek kis, nagy bögre nem különbség, s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem, csak semmicskék a tenger méretében. – Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni? „Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi.