Apám-öcsém
Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb? |
hisz nálad tíz évvel följebbre tartok), |
|
ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben |
leültetlek erővel, kérdezetlen, |
|
leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük, |
miként is állunk, ezt ha már megértük, |
|
mert illetlenség minden jó családnál, |
ha a fiú többet tud az apánál, |
|
már hogy az életből, vagyis ha korban |
tovább jutott annál, ki visszatorpant, |
|
s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta, |
hogy hasznát aztán önnön kára adja. |
|
Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak: |
erről-arról nincs is, szegény, fogalmad, |
|
például, hogy milyen lobogva, fennen |
készül a férfi-láng kihunyni bennem, |
|
készül a szégyen bűntelen fejemre, |
hogy mások állnak megcáfolt helyemre, |
|
s hogy ez a nyomorúság nem sajátom: |
mindenkié, ki átlép egy határon. |
|
A tiéd nem lett még, nem ismered hát. – |
S mondhatnék jóval több efféle példát, |
|
apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség: |
tengernek kis, nagy bögre nem különbség, |
|
s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem, |
csak semmicskék a tenger méretében. – |
|
Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni? |
„Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi. |
|
|
|