De hogyha mindez csak mese?
Eljön mindenképp
| csak tőled nem tőled soha – |
| Mind telibb vagyok rettegéssel |
| ha csak a konyhában időzöl |
| bevásárolni mégy a boltba |
| alszom s te is mindketten alszunk |
| kiesünk egymás tudatából: |
| mintha a levegőt veszítnénk |
| mintha szívünkbe tőr verődne |
| mintha tigris tépné a torkunk |
| bár ott vagyunk egymás tövében – |
| Ezt nagy táblára írta törvény |
| kis törvények és kicsi táblák |
| kis keresztekkel ha beszórják |
| a nagy táblán marad a törvény |
| marad ha mindig hangosabb is |
| az oktatás hogy ne bomoljunk: |
| eljön mindenképp az a perc mely |
| egyikünkből vadidegent gyúr |
| csontokat vagy maréknyi port csak |
| de másikunk iránt közömböst |
| eljön mindenképp hogy a két kéz |
| széttépődik s lehull az egyik |
| mint falevél szülő-gallyáról |
| s a falevél vissza se néz: holt – |
| a gally meg hasztalan siratja |
|
Kétely
| Bő pátosz: várjatok, megyek, |
| anyám, apám s ti többiek! |
| Tapasztalattal megrakottan |
| kioktattok majd, ott mi hogy van, |
| aztán egymástól már sose… |
|
| De hogyha mindez csak mese? |
|
|
Apám-öcsém
| Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb? |
| hisz nálad tíz évvel följebbre tartok), |
|
| ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben |
| leültetlek erővel, kérdezetlen, |
|
| leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük, |
| miként is állunk, ezt ha már megértük, |
|
| mert illetlenség minden jó családnál, |
| ha a fiú többet tud az apánál, |
|
| már hogy az életből, vagyis ha korban |
| tovább jutott annál, ki visszatorpant, |
|
| s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta, |
| hogy hasznát aztán önnön kára adja. |
|
| Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak: |
| erről-arról nincs is, szegény, fogalmad, |
|
| például, hogy milyen lobogva, fennen |
| készül a férfi-láng kihunyni bennem, |
|
| készül a szégyen bűntelen fejemre, |
| hogy mások állnak megcáfolt helyemre, |
|
| s hogy ez a nyomorúság nem sajátom: |
| mindenkié, ki átlép egy határon. |
|
| A tiéd nem lett még, nem ismered hát. – |
| S mondhatnék jóval több efféle példát, |
|
| apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség: |
| tengernek kis, nagy bögre nem különbség, |
|
| s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem, |
| csak semmicskék a tenger méretében. – |
|
| Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni? |
| „Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi. |
|
|
A feltámadásig
| Menhelyére (várába) aljasan |
| Szemében ott volt az egész tündéri hely |
| hisz ő se képzelhette így |
| akkor meg kapjon vissza mindent |
|
Nincs többé
| Fölszakadt és kihullottak belőle |
|
| Nincs többé nincs nincs soha többé |
|
| Négy napja még e karosszékben ült |
| még olykor föl is nevetett |
| kórházba készült megbízásokat |
|
| mosollyal arcán mászott föl a lépcsőn |
| köszönte hogy megosztjuk gondjait |
|
| El kell égetni szürke porrá |
|
| Utolsó bátyám volt szegény |
|
|
Nagylányaim
| Látom – bárcsak ne látnám! gyöngülésetek |
|
| Szemetekben suta gyanakvás félelem |
| növekszik terjed mint a hályog |
|
| Pedig csalok: aki csak ember lenni kezd |
| arra egyformán sújt a törvény |
|
| És eljön az idő hogy majd megtépetik |
|
| Mint megtörtént s történik még mindig velem |
| és történik mindenki mással – |
| Ó nagylányaim – istenem! – |
|
|
Megtörtént
| Hát megtörtént… meg: elbillent a mérleg: |
| kilencből hárman… ennyien maradtunk, |
| és apa, anya sincs… Sírtunk, sirattunk, |
| de már csak hármunkat rongál az élet. |
|
| A döbbenet kevesbül mostanában, |
| inkább szokásból, kárörvendve csöppet, |
| hogy nem mi – még nem ránk szórják a földet… |
| Két nő, egy férfi a csapott családban. |
|
| Töpreng az ember: ki járt jól? ki vesztett? |
| Aki még vállán hordja a keresztet, |
| vagy akinek már sírdombjára tűzték? |
|
| Töpreng, később legyint: öt, tíz vagy ötven… |
| Olyan mindegy. – Aztán már sose töpreng: |
| él, és ez ellen nincs számára mentség! |
|
|
Külön marad
|
Nepoti carissimo
| Sem emberfölötti, sem emberi |
| parancs el nem rendelheti, |
| hogy két szót, mik össze nem illenek, |
|
| Meghalt –, ezt így magában mondhatom, |
| de hogy ki halt meg, a kedves rokon |
| nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem |
|
| Számomra a kettő külön marad, |
| holott a keserves tapasztalat |
| már megtanított mindent elfogadni |
|
| De páros képtelenség képtelent |
| valóságossá akkor sem teremt, |
| s most innen közelíthetem vagy onnan: |
|
| Képzeltem: mennek lassan a napok, |
| és ő él mindig, amíg én vagyok, |
| s a drága múltból nyúlva bármihez, |
|
| S hűséggel őrzi lényem jobb felét: |
| a víz szagát, a víz hűs jóizét, |
| a partokat s a fűzfák monoton |
|
| Visszahozza a megdermedt Dunát, |
| hogy vakmerősködtük a jégen át: |
| kotorva nagy botokkal az utat |
|
| És vissza bokros életem sötét |
| s világos száz történetét, |
|
| A temetőt ha vesszővel verem, |
| őt többé föl nem kelthetem: |
| elvitték sompolygó szelek, |
| én meg még itt járok-kelek. |
|
| Így hát makacs nem! nem! azért se! nem! |
| hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem. |
| Hogy ő halt meg, teljes jogon |
|
| Evégett nyiltan és nagyot csalok: |
| másokkal úgy csinálok, tárgyalok, |
| mintha… De mégse merjen senki ember |
|
| Mert kettesben folytatjuk, ami volt, |
| s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt, |
| s értjük egymást, vagy ütközünk, |
| mint szoktunk, úgy teszünk. – |
|
| S ha később (szégyen) én is követem, |
| s a rendre már nem gondol senki sem, |
| paráznán úgyis egybe-párzanak |
|
|
A kicsi test
|
Orsikának
| – rettenetes! rettenetes! – |
| hajlott könyök térd befelé |
| pálcát port bűbáj-vizeket |
| körmönfont gyógy- s műszereket |
| hagyjatok – ez a kicsi test |
| – rettenetes! rettenetes! – |
| példát mutat e kicsi test |
| – rettenetes! rettenetes! – |
| hogy mik vagyunk mi emberek |
| egyik nap sok-sokféle kincs |
| másik nap mindenféle nincs |
| bizonyság rá e kicsi test |
|
|