De hogyha mindez csak mese?
Eljön mindenképp
csak tőled nem tőled soha – |
Mind telibb vagyok rettegéssel |
ha csak a konyhában időzöl |
bevásárolni mégy a boltba |
alszom s te is mindketten alszunk |
kiesünk egymás tudatából: |
mintha a levegőt veszítnénk |
mintha szívünkbe tőr verődne |
mintha tigris tépné a torkunk |
bár ott vagyunk egymás tövében – |
Ezt nagy táblára írta törvény |
kis törvények és kicsi táblák |
kis keresztekkel ha beszórják |
a nagy táblán marad a törvény |
marad ha mindig hangosabb is |
az oktatás hogy ne bomoljunk: |
eljön mindenképp az a perc mely |
egyikünkből vadidegent gyúr |
csontokat vagy maréknyi port csak |
de másikunk iránt közömböst |
eljön mindenképp hogy a két kéz |
széttépődik s lehull az egyik |
mint falevél szülő-gallyáról |
s a falevél vissza se néz: holt – |
a gally meg hasztalan siratja |
|
Kétely
Bő pátosz: várjatok, megyek, |
anyám, apám s ti többiek! |
Tapasztalattal megrakottan |
kioktattok majd, ott mi hogy van, |
aztán egymástól már sose… |
|
De hogyha mindez csak mese? |
|
|
Apám-öcsém
Apám-öcsém, öcsém-apám, (hogyan jobb? |
hisz nálad tíz évvel följebbre tartok), |
|
ha majd… Vagy inkább már most: képzeletben |
leültetlek erővel, kérdezetlen, |
|
leültetlek, hogy csöndben megbeszéljük, |
miként is állunk, ezt ha már megértük, |
|
mert illetlenség minden jó családnál, |
ha a fiú többet tud az apánál, |
|
már hogy az életből, vagyis ha korban |
tovább jutott annál, ki visszatorpant, |
|
s fiát – kiskölyköt még – magára hagyta, |
hogy hasznát aztán önnön kára adja. |
|
Röstellnéd, félek, hogyha rajtakaplak: |
erről-arról nincs is, szegény, fogalmad, |
|
például, hogy milyen lobogva, fennen |
készül a férfi-láng kihunyni bennem, |
|
készül a szégyen bűntelen fejemre, |
hogy mások állnak megcáfolt helyemre, |
|
s hogy ez a nyomorúság nem sajátom: |
mindenkié, ki átlép egy határon. |
|
A tiéd nem lett még, nem ismered hát. – |
S mondhatnék jóval több efféle példát, |
|
apám-öcsém. – Hanem mily esztelenség: |
tengernek kis, nagy bögre nem különbség, |
|
s ha te kicsi s én nagy bögrényit éltem, |
csak semmicskék a tenger méretében. – |
|
Úgy ám, apám-öcsém! Mit érzelegni? |
„Ma nékem, holnap néked” – kész… csak ennyi. |
|
|
A feltámadásig
Menhelyére (várába) aljasan |
Szemében ott volt az egész tündéri hely |
hisz ő se képzelhette így |
akkor meg kapjon vissza mindent |
|
Nincs többé
Fölszakadt és kihullottak belőle |
|
Nincs többé nincs nincs soha többé |
|
Négy napja még e karosszékben ült |
még olykor föl is nevetett |
kórházba készült megbízásokat |
|
mosollyal arcán mászott föl a lépcsőn |
köszönte hogy megosztjuk gondjait |
|
El kell égetni szürke porrá |
|
Utolsó bátyám volt szegény |
|
|
Nagylányaim
Látom – bárcsak ne látnám! gyöngülésetek |
|
Szemetekben suta gyanakvás félelem |
növekszik terjed mint a hályog |
|
Pedig csalok: aki csak ember lenni kezd |
arra egyformán sújt a törvény |
|
És eljön az idő hogy majd megtépetik |
|
Mint megtörtént s történik még mindig velem |
és történik mindenki mással – |
Ó nagylányaim – istenem! – |
|
|
Megtörtént
Hát megtörtént… meg: elbillent a mérleg: |
kilencből hárman… ennyien maradtunk, |
és apa, anya sincs… Sírtunk, sirattunk, |
de már csak hármunkat rongál az élet. |
|
A döbbenet kevesbül mostanában, |
inkább szokásból, kárörvendve csöppet, |
hogy nem mi – még nem ránk szórják a földet… |
Két nő, egy férfi a csapott családban. |
|
Töpreng az ember: ki járt jól? ki vesztett? |
Aki még vállán hordja a keresztet, |
vagy akinek már sírdombjára tűzték? |
|
Töpreng, később legyint: öt, tíz vagy ötven… |
Olyan mindegy. – Aztán már sose töpreng: |
él, és ez ellen nincs számára mentség! |
|
|
Külön marad
Nepoti carissimo
Sem emberfölötti, sem emberi |
parancs el nem rendelheti, |
hogy két szót, mik össze nem illenek, |
|
Meghalt –, ezt így magában mondhatom, |
de hogy ki halt meg, a kedves rokon |
nevét e csúf szóhoz nyelvemre nem |
|
Számomra a kettő külön marad, |
holott a keserves tapasztalat |
már megtanított mindent elfogadni |
|
De páros képtelenség képtelent |
valóságossá akkor sem teremt, |
s most innen közelíthetem vagy onnan: |
|
Képzeltem: mennek lassan a napok, |
és ő él mindig, amíg én vagyok, |
s a drága múltból nyúlva bármihez, |
|
S hűséggel őrzi lényem jobb felét: |
a víz szagát, a víz hűs jóizét, |
a partokat s a fűzfák monoton |
|
Visszahozza a megdermedt Dunát, |
hogy vakmerősködtük a jégen át: |
kotorva nagy botokkal az utat |
|
És vissza bokros életem sötét |
s világos száz történetét, |
|
A temetőt ha vesszővel verem, |
őt többé föl nem kelthetem: |
elvitték sompolygó szelek, |
én meg még itt járok-kelek. |
|
Így hát makacs nem! nem! azért se! nem! |
hogy ő… hogy meghalt: egybe nem teszem. |
Hogy ő halt meg, teljes jogon |
|
Evégett nyiltan és nagyot csalok: |
másokkal úgy csinálok, tárgyalok, |
mintha… De mégse merjen senki ember |
|
Mert kettesben folytatjuk, ami volt, |
s én – aki én, ő – ő lesz, aki volt, |
s értjük egymást, vagy ütközünk, |
mint szoktunk, úgy teszünk. – |
|
S ha később (szégyen) én is követem, |
s a rendre már nem gondol senki sem, |
paráznán úgyis egybe-párzanak |
|
|
A kicsi test
Orsikának
– rettenetes! rettenetes! – |
hajlott könyök térd befelé |
pálcát port bűbáj-vizeket |
körmönfont gyógy- s műszereket |
hagyjatok – ez a kicsi test |
– rettenetes! rettenetes! – |
példát mutat e kicsi test |
– rettenetes! rettenetes! – |
hogy mik vagyunk mi emberek |
egyik nap sok-sokféle kincs |
másik nap mindenféle nincs |
bizonyság rá e kicsi test |
|
|