Haláleset
A szomszédban meghalt egy öregasszony |
a szíve pille volt már – összetörték |
|
A kerti fákat bokrokat szerette |
sajnálta hogy csak nézni tudja őket |
|
Beszélt velük csöndben bocsánatot kért |
azok susogtak azt gondolta értik |
|
„A fiatalok” – mondta és legyintett |
föl-fölemelte botját mintha rájuk |
|
Tegnap déltájban halt meg nyitva most is |
ablaka a szellőző ágyneműkkel |
|
ahogy húszegynéhány év óta látom |
akármilyen vad télben reggelente – |
|
Nem volt hozzá közöm szomszédomul csak |
és most mégis fenékig fölkavarva |
|
rakom az új rendet kint s bent magamban |
amelyben nincs már ott az öregasszony |
|
hogy az ablakban soha ne keressem |
s a fák bokrok virágok közt botozva |
|
s az ismét-szűkebb-körre-vont világban |
zavar nélkül bírjak tovább mozogni |
|
|
|