Ne lehessen, hogy többé ne lehessen
Búcsú-évad
Inkább kegyetlen nyugalomban |
s nem zümmögő aggodalomban |
|
Hiszen mivégre kellenének |
a megtévesztő zöngemények |
|
Tudom: mi hogy van – haszna kára |
Minek mi árt s mi van javára |
|
Lehet hogy fagy harap szivembe |
fejtől lábig dérrel belepve |
|
festődik meg hideg szememben |
|
és nem kell váratlanra várnom |
leselgő rengetegbe járnom |
|
reszketni hogy bármely bokorból |
vad zúdul rám s föltépi torkom |
|
Lehet hogy kőkemény kegyetlen |
de nyugalom lesz végre bennem |
|
nem ingó-bingó változással – |
|
Eljött a búcsú-évad: így jó |
ha már mellembe bújt a kígyó |
|
|
Előbb
A senki földje felé a lobogó vidékről – |
|
előbb a különb-különb handabandát |
|
hogy mintha akkor kezdenéd |
|
|
Sántít a szivem
Jaj hogy nem látok már jelképnek |
Jaj hogy a dolgok visszatérnek |
s az érzékszervek vallanak |
Jaj hogy megszürkült a világ |
Csak az álom segít kicsit |
s mindent könnyen megértet |
Reggel ha fölnyitom szemem |
ágyam körül sok tarka rongy |
S úgy indulok egy napra élni |
hogy csak amit nagyon kell |
de sántít sántít a szivem |
s mint ki sokat veszített |
|
A kék madár
s egyre higgadva mélyedve |
|
még csak nem is bólintanak |
és lassacskán megmérgeznek |
|
Szárnyát lebbenti s elröppen |
és meg sem áll a kék madár |
s nyújtózik mind didergőbben |
négy oldalamnál hét határ |
|
Ha mint a gyermek… Ó bár csak!… |
De aki… Nincs már mit tegyek |
És nem jöhet vígabb másnap: |
|
|
Haláleset
A szomszédban meghalt egy öregasszony |
a szíve pille volt már – összetörték |
|
A kerti fákat bokrokat szerette |
sajnálta hogy csak nézni tudja őket |
|
Beszélt velük csöndben bocsánatot kért |
azok susogtak azt gondolta értik |
|
„A fiatalok” – mondta és legyintett |
föl-fölemelte botját mintha rájuk |
|
Tegnap déltájban halt meg nyitva most is |
ablaka a szellőző ágyneműkkel |
|
ahogy húszegynéhány év óta látom |
akármilyen vad télben reggelente – |
|
Nem volt hozzá közöm szomszédomul csak |
és most mégis fenékig fölkavarva |
|
rakom az új rendet kint s bent magamban |
amelyben nincs már ott az öregasszony |
|
hogy az ablakban soha ne keressem |
s a fák bokrok virágok közt botozva |
|
s az ismét-szűkebb-körre-vont világban |
zavar nélkül bírjak tovább mozogni |
|
|
Lassan felé is
Félig vagy hányadrészig ott?
|
Itt már gyakran s mind gyakrabban legyintek: |
nem érdekel. Múlasztom a napot, |
és többé lábam elé se tekintek. |
|
Ha cserbenhágy a szív s az ész, |
s a csóró test remeg bőrig kifosztva: |
megsétáltat még a legénykedés, |
erőtlenné gyávítva jóra, rosszra. |
|
Sok tervem végképp elmarad. |
Ki ültette falánk agyamba őket? |
A föld azért tovább forog. |
|
Ki mint vetett, majd úgy arat. |
Érzem varázsát a közelgetőnek, |
s lassan felé is mozdulok. |
|
|
1945. május 9.
|
„Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.”
József Attila
|
Amikor az utcai lámpatestek |
amikor évek után legelőször |
amikor május elején az egyik |
koraest szürkületében kigyúltak |
amikor az árkok-szaggatta téren |
a sétálók s járókelők megálltak |
előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen |
irtózatok komisz gyakorlatával |
szegény agyongyötört idegeikben) |
előbb hökkenten aztán fölragyogva |
aztán egymásra nézve mosolyogva |
úgy, hogy a szürkeséget már a villany- |
fényen túl más sugárzás is beszórta: |
előbb csönd lett a föld horpadt alatta |
majd összecsattant két tenyér a csöndben |
és még kettő még kettő s már a téri |
nézősereg rajongva ünnepelte |
hogy valami nagy-rossznak végre vége… |
|
|
Dialógus
Az ötvenéves Vigiliának
|
Látom magam (ki kit? – én s engemet): |
|
romlok naponta: egy-egy ismeret, |
|
egy-egy képesség, ami az enyém volt, |
|
riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt. |
|
|
Nem sajnállak: minden vesztő napod |
|
bennem új és új csillagként ragyog, |
|
egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam |
|
fölkészít, hogy szabad legyek valóban. |
|
|
Kárörvendő! Megépülésedet |
|
az én romlásomnak köszönheted: |
|
jöttél belém mint beíratlan irka, |
|
s az én történetemmel vagy beírva. |
|
|
Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért |
|
a szép és keserű történetért, |
|
hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen, |
|
s ne lehessen, hogy többé ne lehessen. |
|
|
Domesztikált fájdalom
Én táplálom nem kéne afféle rákdaganat |
vizsgálnám boncolnám próbálnám megérteni |
hányadrész valóságos veszteség csonkulás |
hányadrész sértődöttség toporzékoló |
gyerek-dac – megkapnám: nem érdekelne |
mindegy: annyira összekeveredtek |
az elemek hogy szétszűrésük úgyse megy |
várni kell hát nincs más menekvés – |
vagy hát minek kell várni mire jó? |
nem jobb-e ez a domesztikált fájdalom? |
nem jobb-e mint a megkövült üresség? |
s mert annak se növése se fogyása |
hát két irányban is reménytelen |
„Ne iparkodjál mentesülni!” ez is lehetne |
komolyan hasznos delphoi jósda-felirat |
vagyis kifejtve: viseld el amit nem tudsz elkerülni |
építsd magadba ahogy az okos test |
a belélőtt golyót úgy hogy már jobb is ha marad |
mert szervetlenül bár de annyira hozzátartozik |
hogy súlyához mérnék még sorozáskor is |
|
Tapasztalat
|
„Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.”
József Attila
|
Belül, belül a szenvedés, |
és sehol sincs rá magyarázat. |
Vizsgálódhatsz köröskörül: |
se fennhéjázás, sem alázat |
nem vesz ki kínjaid közül. |
égett tarló a volt vetés, |
gubbadhatsz tompán, tétlenül, |
kezed használhat, hadonászhat: |
kevés ez is, az is kevés. |
Belül, belül a szenvedés, |
se kint, se bent a magyarázat. |
Az ég borul, az ég derül, |
a szív jajong, a szív örül, |
s az ok kétféle ködbe vész: |
a kés nyelét nem fogja kéz, |
vad nélkül zajlik a vadászat. |
|
|
Növényzet
szép formájúak, mintha gyöngyök. – |
Kertet szándékozol magad köré, |
nem sejted, hogy mi lesz a vége. |
|
|
Dona nobis pacem!
Jaj, ha magát bántja az ember, |
|
Más nem képes leérni bennünk |
tőrrel, karddal, puskával, ördög |
atombombával, más gyilokkal, |
nem képes lényünkig leérni. |
|
Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
Hogy a láb, mint kell, hordja testünk, |
hogy a kéz is kedvünkbe járjon, |
hogy máj, vese, tüdő, gyomor, szív |
csak egymásért, ne egymás ellen. |
Az agy bírjon javukra tenni |
okos-szelíd fegyelmezéssel. |
|
Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
Adj önmagunkban, szerveinkben, |
működjenek, mint gondozott gép, |
ne engedj semmit elromolni, |
hogy emberarcunk szép maradjon, |
|
ne torzuljon szét kínjainktól |
– törött tükörkép –, s adj, Úristen, |
békét nékünk érzelmeinkben, |
melyek ki- vagy befele hatnak. |
|
Dona nobis, Domine, pacem! |
|
|
Alvás, álom
Az elrontott nappalok után az el- |
rontott éjszakák. Álom, alvás nehe- |
zen, de mégis. Álom, alvás, ébre- |
dés, vad fölbukkanás, miként a ten- |
gerből a vízi-szörnyeké. Kalimpál a szív, |
ki akar ugrani. Mire jó, hogy ott |
van a régi helyén? Ám lassan-lassan megint |
bezsong az agy: alvás, alvás, |
alvás, álom. Közben bizakodás: nem |
jut át az alváson a hiány. |
jut át az alváson a hiány. |
És hogyha mégis, |
a szájban béke is lesz már, s a nyelven |
kevéske ostya-íz is átsajog |
az oly rég s oly nagyon kívántból. |
|
Egyben
A szokvány-bölcs jobbára bamba. |
nem ülhet szemlélődni dombra, |
|
Álarcot ölthet – példa-célra |
Bár ami kint békére példa, |
|
De mégis: hinni s köpni egyben, |
Szerencse dolga már, hogy ebben |
|
|
Idill
Egy darab habszivacs valami kiszuperált heverőből. Mostanában ezen napozom, írogatok, olvasgatok a kertben, egy öreg-öreg körtefa tövében, öreg-öreg szőlőtőkék társaságában. A körtefa ágai olyan gubancosak, hogy hanyattfekve, ha a törzstől elindulok, s egyiket-másikat követni próbálom szememmel az ághegyig, alig sikerül. Gyümölcs itt-ott bújik csak a lomb között, az is éretlen még. A szőlőtőkék görbék-göcsörtösek, régi metszések, fűrészvágások sebhelyeivel. S néhány madárkás, nyiszlett fürttel.
De a gyomok, a gyomok a habszivacs partjai körül! Ők frissek, tüntetően egészségesek, gondtalanok. Erőszakosan élők. És csodálatosan idézők. Vagy nem is idézők –, talán ugyanazok ötven-hatvan év előttről. Amikor a régi temetőben, a Duna partján, az őrtorony árnyékában… Nem tépek le egyetlen darabkát sem a vérehulló fecskefűből. Az imént (ötven-hatvan éve) csináltam. Tudom, hogy sötétnarancs-színű nedv buggyan belőle. S a gyermekláncfű fehér tejére se vagyok kíváncsi. Az is most (ötven-hatvan éve) csorrant kezem fejére.
Káposztalepke villog a zöld-barna sűrűben. Akár ilyenkor a szívdobogásom: rebbeteg, változó ritmusú. Éppúgy, mint ötven-hatvan éve. Mert iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt.
S néhány lépésről nézve itt minden, de minden: idill.
|
Hosszabb
A nap perceit másodperceit |
hogy leírni vagy hogy kimondani |
hogy nehéz hogy lehetetlen nehéz |
amint azok… |
Pedig ha kevesebb |
ha kevesebbel… |
Mégis tán-talán |
kínálkozóbb visszafelé |
Tehát: |
„Amikor fölébredtem egyedül |
voltam reggel úgy negyedhét körül |
szívem erősen dobogott szemem |
még nem nyitottam ki egy ideig |
vigyáztam mert habár a műanyag |
redőny lehúzva már beszúrt a nap |
s megszúrta volna szemem is |
s megszúrta volna szemem is |
Akár |
apálykor a tenger akár a köd |
napkeltén húzódott ki tudatom |
köréből az álom csak íze lett |
de képéből színéből semmi sem |
bal ujjaim ágyékom…” |
Így se megy |
nem megy hisz képtelenség márpedig |
ha kevesebb |
Marad a bőkezű |
de sírós tékozlás hogy elfakult |
cserépdarabkák mások sincsenek |
és egyre több és több a tartozik |
és egyre több és több a követel |
és egyre inkább hogy adós vagyok |
és egyre inkább hogy hitelező |
|
Helyénvaló
Leírom: 70 s megriaszt a szám: |
10 20 30 vagy 40 is lehetnék |
minden percemben: szép művészi torzó |
és épp a hiánnyal egész – |
s az ősz haj a megroskadó |
szinkronban éveimmel így vagyok |
|
Két vázlat
Több bajt magántulajdon soha még. |
|
|
Kórház után
Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom |
mint például egy szobatársamnak akit |
elengedtek cifrázó orvosi |
szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony |
most Németh bácsi hazamegy kiül |
a kertbe egy nyugágyba s ott pihen |
szívja a jó májusi levegőt” |
|
és otthon volt három napig |
nyilván kiült a kertbe is |
De negyednap már semmit sem szívott |
Németh bácsi meghalt negyednap – |
|
Lehetett volna például hasonló |
bajom s ma már az én szájamba is |
csoroghatna (esős az ősz idén) |
sáros és deszkaízű sárga lé |
|
|
Klinikai töredékek
Elődeim szoktatták ide őket |
s az ablakpárkányon topognak |
|
Lehettem volna (véletlen csupán) |
csak test mely fal s ürít |
s már saját könyveimnek is |
mert kékek barnák pirosak |
|
Csak jönnének jönnének újra |
a testi bolygásokra válaszul |
ha százszor több kín járna is velük |
Csak lenne bent világosság megint |
|
|
Nem folytatás
aludtam szépen hagytak volna békén |
|
Akárhogy van nekem nem folytatás |
ez nekem más mint azelőtt volt |
film-emlék szereplőit ismerem |
|
és már legföljebb a kiváncsiság |
|
|
Nem akarom
élő és élettelen seregek: |
amazok hallható szavakkal |
|
Ahogy nyilván őrzik a múlt napok |
neves halottait: Simon Signoret-t |
Yule Brunnert Orson Wellest vagy minálunk |
|
sem a püspöki levéltár barokk |
|
Kegyetlen kedvesség: „candida” „ave” |
|
Mikorra egy-testté váltam tucatnyi más |
testtel utcával házzal kerttel és |
a kertben néhány görcsös-görbe fával |
a napi piros-fekete hírekkel |
feleséggel lányokkal unokákkal |
|
|
Korábban
Taszítóanyaggal bekent hús |
holdudvar-magányba kerítve |
Kikapdosott betűkből idegen kéz |
Ó de korábban kellett volna |
|
Talpára bír-e állni még e láb? |
|
|
Mint aki sétál
a napnak más és más szakában |
|
Abbahagyom a tudásra törekvést – |
Amit talán még hozzámfúj a szél |
amit talán még lehoz az eső |
|
a száz vagy ezer egyre megy |
|
Ha járok csak mint aki sétál |
|
|
Szürkülni kezd
ahol szerettem forgolódni: |
s most kopár érdektelen út |
(Nagy oka lehet nagy oka) |
Az ember indul: falja bírja |
verébként ugrál itt meg ott |
verébként csipked ezt is azt is |
Aztán egyszer csak beleun |
és szürkülni kezd körülötte |
(Nagy oka lehet nagy oka) |
S mi marad számára? az ágy: |
Mi marad? várni várni csak |
bár nincs miért és nincs mire |
majd közelebbre száll a köd |
hogy nem is lesz már túl nehéz |
|
Mi fontos és mi nem
ma több ha egy rigó száll |
|
|
Meghal az idő
|
eszméletlen hever a földön égen |
Nincs felhő nincs szél szellő |
|
nézem s megáll a szívverésem – |
Ez képletes de jó volna hogyha valódi volna |
|
jó volna egy ilyen nap befejeznem |
|
folytatja majd mert ez a rend |
|
csak mint a földből kiásott leletből |
|
derüljön ki hogy én is voltam egyszer |
|
Aki
Amikor már többnyire búcsúzók |
és romlanak csak romlanak statisztikáim |
ünneplés illeti meg azt a pár |
|
Álság
Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is |
Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem |
Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok) |
s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni |
Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért |
sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal: |
„No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen |
de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények |
könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan |
kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást |
én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ” |
De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával |
még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már |
mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött |
ott áll a nyomorúság fekete serege |
amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót |
amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg |
Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy |
éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól |
félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el – |
Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora |
s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai |
kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba |
De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt |
s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam |
mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen |
|
Belülről
El kell oltani ami lángol |
kihuny a tűz csönd lesz s a csöndben |
|
s a föld hátán alig marad hely |
|
De addigra parázs se lesz |
nem venne észre változást |
|
És megfog egy darab papírt |
nem olvassa forgatja csak |
s keserves sírást hall belülről |
|
|
Vetkezvén bőrig meztelenre
Fáj, hogy fogyóban…? |
(Elfogyóban?) |
Sóhajtok csak mindentudóan. |
Hogy mi ez? – meg se kérdezem. |
Magam nem érvvel biztatom, |
statisztikával, hogy… vagyis hát, |
hogy mindig, nemcsak rendszerint, |
s hogy senki sincs, ki tartva titkát |
Hogy mi ez? – már nem kérdezem, |
vetkezvén bőrig meztelenre |
a nagy, utolsó küzdelemre |
magam talpig fölvértezem. |
|
Tér és idő kimérve
Szeretném? Nem szeretném? |
ahogy lesz úgyis úgy lesz |
Szeretném? Nem szeretném? |
az is hogy egy levél hull |
s hogy merre száll a szélben |
Szeretném? Nem szeretném? |
azt is mikor s hol áll meg |
Szeretném? Nem szeretném? |
|
Verkli-körökben
kora tél a gyümölcs leverten |
De nemcsak a gyümölcs – a levél is: |
a kora tél már-már kései tél is |
|
A változás fordult unalommá |
|
Megunnám: télre tavasz jön |
majd folytatódik a nagy kör |
nincs meglepetés az időbe |
csak ismétlés ma s jövőre |
|
ravaszul fogyó reménység: |
mindig terem egy-egy hökken- |
tő hurkot a verkli-körökben |
|
Várom hát most is a rendet- |
bontó lármát vagy a csendet |
százféle sebek sokadalmát |
vagy az elmúlás nyugalmát – |
|
Hogy egy év múlva ilyenkor |
múlt is lehetek – vajon erre ki gondol? |
És béke… sebek… nem érint ez se meg az se |
a tél s a kigöndörödő újabb tavasz se |
|
|
Gyümölcsfák
Alig mint szépségekre… tán virágzás |
Aztán már csak földhözkötött |
hangtalan haszonállatokra |
|
Ilyenkor indulatom se kevés |
nem köt vagy ha a gyümölcs-kisdedek közt |
|
Együtt kínlódom a fagyokban: |
együtt velük a viharokban |
együtt a kártevők ellen s miatt |
és fondorlatos betegségeikben |
|
pedig ha csak a törzsüket |
|
tisztaságuk és szépségük előtt |
le kellene borulnom akkor is |
|
|
|