Ne lehessen, hogy többé ne lehessen
Búcsú-évad
| Inkább kegyetlen nyugalomban |
| s nem zümmögő aggodalomban |
|
| Hiszen mivégre kellenének |
| a megtévesztő zöngemények |
|
| Tudom: mi hogy van – haszna kára |
| Minek mi árt s mi van javára |
|
| Lehet hogy fagy harap szivembe |
| fejtől lábig dérrel belepve |
|
| festődik meg hideg szememben |
|
| és nem kell váratlanra várnom |
| leselgő rengetegbe járnom |
|
| reszketni hogy bármely bokorból |
| vad zúdul rám s föltépi torkom |
|
| Lehet hogy kőkemény kegyetlen |
| de nyugalom lesz végre bennem |
|
| nem ingó-bingó változással – |
|
| Eljött a búcsú-évad: így jó |
| ha már mellembe bújt a kígyó |
|
|
Előbb
| A senki földje felé a lobogó vidékről – |
|
| előbb a különb-különb handabandát |
|
| hogy mintha akkor kezdenéd |
|
|
Sántít a szivem
| Jaj hogy nem látok már jelképnek |
| Jaj hogy a dolgok visszatérnek |
| s az érzékszervek vallanak |
| Jaj hogy megszürkült a világ |
| Csak az álom segít kicsit |
| s mindent könnyen megértet |
| Reggel ha fölnyitom szemem |
| ágyam körül sok tarka rongy |
| S úgy indulok egy napra élni |
| hogy csak amit nagyon kell |
| de sántít sántít a szivem |
| s mint ki sokat veszített |
|
A kék madár
| s egyre higgadva mélyedve |
|
| még csak nem is bólintanak |
| és lassacskán megmérgeznek |
|
| Szárnyát lebbenti s elröppen |
| és meg sem áll a kék madár |
| s nyújtózik mind didergőbben |
| négy oldalamnál hét határ |
|
| Ha mint a gyermek… Ó bár csak!… |
| De aki… Nincs már mit tegyek |
| És nem jöhet vígabb másnap: |
|
|
Haláleset
| A szomszédban meghalt egy öregasszony |
| a szíve pille volt már – összetörték |
|
| A kerti fákat bokrokat szerette |
| sajnálta hogy csak nézni tudja őket |
|
| Beszélt velük csöndben bocsánatot kért |
| azok susogtak azt gondolta értik |
|
| „A fiatalok” – mondta és legyintett |
| föl-fölemelte botját mintha rájuk |
|
| Tegnap déltájban halt meg nyitva most is |
| ablaka a szellőző ágyneműkkel |
|
| ahogy húszegynéhány év óta látom |
| akármilyen vad télben reggelente – |
|
| Nem volt hozzá közöm szomszédomul csak |
| és most mégis fenékig fölkavarva |
|
| rakom az új rendet kint s bent magamban |
| amelyben nincs már ott az öregasszony |
|
| hogy az ablakban soha ne keressem |
| s a fák bokrok virágok közt botozva |
|
| s az ismét-szűkebb-körre-vont világban |
| zavar nélkül bírjak tovább mozogni |
|
|
Lassan felé is
| Félig vagy hányadrészig ott?
|
|
Itt már gyakran s mind gyakrabban legyintek: |
| nem érdekel. Múlasztom a napot, |
| és többé lábam elé se tekintek. |
|
| Ha cserbenhágy a szív s az ész, |
| s a csóró test remeg bőrig kifosztva: |
| megsétáltat még a legénykedés, |
| erőtlenné gyávítva jóra, rosszra. |
|
| Sok tervem végképp elmarad. |
| Ki ültette falánk agyamba őket? |
| A föld azért tovább forog. |
|
| Ki mint vetett, majd úgy arat. |
| Érzem varázsát a közelgetőnek, |
| s lassan felé is mozdulok. |
|
|
1945. május 9.
|
„Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt.”
József Attila
|
| Amikor az utcai lámpatestek |
| amikor évek után legelőször |
| amikor május elején az egyik |
| koraest szürkületében kigyúltak |
| amikor az árkok-szaggatta téren |
| a sétálók s járókelők megálltak |
| előbb hökkenten (annyi s oly kegyetlen |
| irtózatok komisz gyakorlatával |
| szegény agyongyötört idegeikben) |
| előbb hökkenten aztán fölragyogva |
| aztán egymásra nézve mosolyogva |
| úgy, hogy a szürkeséget már a villany- |
| fényen túl más sugárzás is beszórta: |
| előbb csönd lett a föld horpadt alatta |
| majd összecsattant két tenyér a csöndben |
| és még kettő még kettő s már a téri |
| nézősereg rajongva ünnepelte |
| hogy valami nagy-rossznak végre vége… |
|
|
Dialógus
|
Az ötvenéves Vigiliának
|
Látom magam (ki kit? – én s engemet): |
|
romlok naponta: egy-egy ismeret, |
|
egy-egy képesség, ami az enyém volt, |
|
riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt. |
|
|
Nem sajnállak: minden vesztő napod |
|
bennem új és új csillagként ragyog, |
|
egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam |
|
fölkészít, hogy szabad legyek valóban. |
|
|
Kárörvendő! Megépülésedet |
|
az én romlásomnak köszönheted: |
|
jöttél belém mint beíratlan irka, |
|
s az én történetemmel vagy beírva. |
|
|
Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért |
|
a szép és keserű történetért, |
|
hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen, |
|
s ne lehessen, hogy többé ne lehessen. |
|
|
Domesztikált fájdalom
| Én táplálom nem kéne afféle rákdaganat |
| vizsgálnám boncolnám próbálnám megérteni |
| hányadrész valóságos veszteség csonkulás |
| hányadrész sértődöttség toporzékoló |
| gyerek-dac – megkapnám: nem érdekelne |
| mindegy: annyira összekeveredtek |
| az elemek hogy szétszűrésük úgyse megy |
| várni kell hát nincs más menekvés – |
| vagy hát minek kell várni mire jó? |
| nem jobb-e ez a domesztikált fájdalom? |
| nem jobb-e mint a megkövült üresség? |
| s mert annak se növése se fogyása |
| hát két irányban is reménytelen |
| „Ne iparkodjál mentesülni!” ez is lehetne |
| komolyan hasznos delphoi jósda-felirat |
| vagyis kifejtve: viseld el amit nem tudsz elkerülni |
| építsd magadba ahogy az okos test |
| a belélőtt golyót úgy hogy már jobb is ha marad |
| mert szervetlenül bár de annyira hozzátartozik |
| hogy súlyához mérnék még sorozáskor is |
|
Tapasztalat
|
„Ím, itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.”
József Attila
|
| Belül, belül a szenvedés, |
| és sehol sincs rá magyarázat. |
| Vizsgálódhatsz köröskörül: |
| se fennhéjázás, sem alázat |
| nem vesz ki kínjaid közül. |
| égett tarló a volt vetés, |
| gubbadhatsz tompán, tétlenül, |
| kezed használhat, hadonászhat: |
| kevés ez is, az is kevés. |
| Belül, belül a szenvedés, |
| se kint, se bent a magyarázat. |
| Az ég borul, az ég derül, |
| a szív jajong, a szív örül, |
| s az ok kétféle ködbe vész: |
| a kés nyelét nem fogja kéz, |
| vad nélkül zajlik a vadászat. |
|
|
Növényzet
| szép formájúak, mintha gyöngyök. – |
| Kertet szándékozol magad köré, |
| nem sejted, hogy mi lesz a vége. |
|
|
Dona nobis pacem!
| Jaj, ha magát bántja az ember, |
|
| Más nem képes leérni bennünk |
| tőrrel, karddal, puskával, ördög |
| atombombával, más gyilokkal, |
| nem képes lényünkig leérni. |
|
| Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
| Hogy a láb, mint kell, hordja testünk, |
| hogy a kéz is kedvünkbe járjon, |
| hogy máj, vese, tüdő, gyomor, szív |
| csak egymásért, ne egymás ellen. |
| Az agy bírjon javukra tenni |
| okos-szelíd fegyelmezéssel. |
|
| Adj nékünk békét, adj, Úristen! |
|
| Adj önmagunkban, szerveinkben, |
| működjenek, mint gondozott gép, |
| ne engedj semmit elromolni, |
| hogy emberarcunk szép maradjon, |
|
| ne torzuljon szét kínjainktól |
| – törött tükörkép –, s adj, Úristen, |
| békét nékünk érzelmeinkben, |
| melyek ki- vagy befele hatnak. |
|
| Dona nobis, Domine, pacem! |
|
|
Alvás, álom
| Az elrontott nappalok után az el- |
| rontott éjszakák. Álom, alvás nehe- |
| zen, de mégis. Álom, alvás, ébre- |
| dés, vad fölbukkanás, miként a ten- |
| gerből a vízi-szörnyeké. Kalimpál a szív, |
| ki akar ugrani. Mire jó, hogy ott |
| van a régi helyén? Ám lassan-lassan megint |
| bezsong az agy: alvás, alvás, |
| alvás, álom. Közben bizakodás: nem |
| jut át az alváson a hiány. |
| jut át az alváson a hiány. |
És hogyha mégis, |
| a szájban béke is lesz már, s a nyelven |
| kevéske ostya-íz is átsajog |
| az oly rég s oly nagyon kívántból. |
|
Egyben
| A szokvány-bölcs jobbára bamba. |
| nem ülhet szemlélődni dombra, |
|
| Álarcot ölthet – példa-célra |
| Bár ami kint békére példa, |
|
| De mégis: hinni s köpni egyben, |
| Szerencse dolga már, hogy ebben |
|
|
Idill
|
Egy darab habszivacs valami kiszuperált heverőből. Mostanában ezen napozom, írogatok, olvasgatok a kertben, egy öreg-öreg körtefa tövében, öreg-öreg szőlőtőkék társaságában. A körtefa ágai olyan gubancosak, hogy hanyattfekve, ha a törzstől elindulok, s egyiket-másikat követni próbálom szememmel az ághegyig, alig sikerül. Gyümölcs itt-ott bújik csak a lomb között, az is éretlen még. A szőlőtőkék görbék-göcsörtösek, régi metszések, fűrészvágások sebhelyeivel. S néhány madárkás, nyiszlett fürttel.
De a gyomok, a gyomok a habszivacs partjai körül! Ők frissek, tüntetően egészségesek, gondtalanok. Erőszakosan élők. És csodálatosan idézők. Vagy nem is idézők –, talán ugyanazok ötven-hatvan év előttről. Amikor a régi temetőben, a Duna partján, az őrtorony árnyékában… Nem tépek le egyetlen darabkát sem a vérehulló fecskefűből. Az imént (ötven-hatvan éve) csináltam. Tudom, hogy sötétnarancs-színű nedv buggyan belőle. S a gyermekláncfű fehér tejére se vagyok kíváncsi. Az is most (ötven-hatvan éve) csorrant kezem fejére.
Káposztalepke villog a zöld-barna sűrűben. Akár ilyenkor a szívdobogásom: rebbeteg, változó ritmusú. Éppúgy, mint ötven-hatvan éve. Mert iszonyú hullámzások történnek az idill leple alatt.
S néhány lépésről nézve itt minden, de minden: idill.
|
Hosszabb
| A nap perceit másodperceit |
| hogy leírni vagy hogy kimondani |
| hogy nehéz hogy lehetetlen nehéz |
| amint azok… |
Pedig ha kevesebb |
| ha kevesebbel… |
Mégis tán-talán |
| kínálkozóbb visszafelé |
Tehát: |
| „Amikor fölébredtem egyedül |
| voltam reggel úgy negyedhét körül |
| szívem erősen dobogott szemem |
| még nem nyitottam ki egy ideig |
| vigyáztam mert habár a műanyag |
| redőny lehúzva már beszúrt a nap |
| s megszúrta volna szemem is |
| s megszúrta volna szemem is |
Akár |
| apálykor a tenger akár a köd |
| napkeltén húzódott ki tudatom |
| köréből az álom csak íze lett |
| de képéből színéből semmi sem |
| bal ujjaim ágyékom…” |
Így se megy |
| nem megy hisz képtelenség márpedig |
| ha kevesebb |
Marad a bőkezű |
| de sírós tékozlás hogy elfakult |
| cserépdarabkák mások sincsenek |
| és egyre több és több a tartozik |
| és egyre több és több a követel |
| és egyre inkább hogy adós vagyok |
| és egyre inkább hogy hitelező |
|
Helyénvaló
| Leírom: 70 s megriaszt a szám: |
| 10 20 30 vagy 40 is lehetnék |
| minden percemben: szép művészi torzó |
| és épp a hiánnyal egész – |
| s az ősz haj a megroskadó |
| szinkronban éveimmel így vagyok |
|
Két vázlat
| Több bajt magántulajdon soha még. |
|
|
Kórház után
| Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom |
| mint például egy szobatársamnak akit |
| elengedtek cifrázó orvosi |
| szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony |
| most Németh bácsi hazamegy kiül |
| a kertbe egy nyugágyba s ott pihen |
| szívja a jó májusi levegőt” |
|
| és otthon volt három napig |
| nyilván kiült a kertbe is |
| De negyednap már semmit sem szívott |
| Németh bácsi meghalt negyednap – |
|
| Lehetett volna például hasonló |
| bajom s ma már az én szájamba is |
| csoroghatna (esős az ősz idén) |
| sáros és deszkaízű sárga lé |
|
|
Klinikai töredékek
| Elődeim szoktatták ide őket |
| s az ablakpárkányon topognak |
|
| Lehettem volna (véletlen csupán) |
| csak test mely fal s ürít |
| s már saját könyveimnek is |
| mert kékek barnák pirosak |
|
| Csak jönnének jönnének újra |
| a testi bolygásokra válaszul |
| ha százszor több kín járna is velük |
| Csak lenne bent világosság megint |
|
|
Nem folytatás
| aludtam szépen hagytak volna békén |
|
| Akárhogy van nekem nem folytatás |
| ez nekem más mint azelőtt volt |
| film-emlék szereplőit ismerem |
|
| és már legföljebb a kiváncsiság |
|
|
Nem akarom
| élő és élettelen seregek: |
| amazok hallható szavakkal |
|
| Ahogy nyilván őrzik a múlt napok |
| neves halottait: Simon Signoret-t |
| Yule Brunnert Orson Wellest vagy minálunk |
|
| sem a püspöki levéltár barokk |
|
| Kegyetlen kedvesség: „candida” „ave” |
|
| Mikorra egy-testté váltam tucatnyi más |
| testtel utcával házzal kerttel és |
| a kertben néhány görcsös-görbe fával |
| a napi piros-fekete hírekkel |
| feleséggel lányokkal unokákkal |
|
|
Korábban
| Taszítóanyaggal bekent hús |
| holdudvar-magányba kerítve |
| Kikapdosott betűkből idegen kéz |
| Ó de korábban kellett volna |
|
| Talpára bír-e állni még e láb? |
|
|
Mint aki sétál
| a napnak más és más szakában |
|
| Abbahagyom a tudásra törekvést – |
| Amit talán még hozzámfúj a szél |
| amit talán még lehoz az eső |
|
| a száz vagy ezer egyre megy |
|
| Ha járok csak mint aki sétál |
|
|
Szürkülni kezd
| ahol szerettem forgolódni: |
| s most kopár érdektelen út |
| (Nagy oka lehet nagy oka) |
| Az ember indul: falja bírja |
| verébként ugrál itt meg ott |
| verébként csipked ezt is azt is |
| Aztán egyszer csak beleun |
| és szürkülni kezd körülötte |
| (Nagy oka lehet nagy oka) |
| S mi marad számára? az ágy: |
| Mi marad? várni várni csak |
| bár nincs miért és nincs mire |
| majd közelebbre száll a köd |
| hogy nem is lesz már túl nehéz |
|
Mi fontos és mi nem
| ma több ha egy rigó száll |
|
|
Meghal az idő
|
eszméletlen hever a földön égen |
| Nincs felhő nincs szél szellő |
|
nézem s megáll a szívverésem – |
| Ez képletes de jó volna hogyha valódi volna |
|
jó volna egy ilyen nap befejeznem |
|
folytatja majd mert ez a rend |
|
csak mint a földből kiásott leletből |
|
derüljön ki hogy én is voltam egyszer |
|
Aki
| Amikor már többnyire búcsúzók |
| és romlanak csak romlanak statisztikáim |
| ünneplés illeti meg azt a pár |
|
Álság
| Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is |
| Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem |
| Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok) |
| s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni |
| Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért |
| sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal: |
| „No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen |
| de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények |
| könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan |
| kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást |
| én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ” |
| De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával |
| még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már |
| mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött |
| ott áll a nyomorúság fekete serege |
| amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót |
| amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg |
| Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy |
| éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól |
| félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el – |
| Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora |
| s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai |
| kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba |
| De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt |
| s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam |
| mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen |
|
Belülről
| El kell oltani ami lángol |
| kihuny a tűz csönd lesz s a csöndben |
|
| s a föld hátán alig marad hely |
|
| De addigra parázs se lesz |
| nem venne észre változást |
|
| És megfog egy darab papírt |
| nem olvassa forgatja csak |
| s keserves sírást hall belülről |
|
|
Vetkezvén bőrig meztelenre
| Fáj, hogy fogyóban…? |
(Elfogyóban?) |
| Sóhajtok csak mindentudóan. |
| Hogy mi ez? – meg se kérdezem. |
| Magam nem érvvel biztatom, |
| statisztikával, hogy… vagyis hát, |
| hogy mindig, nemcsak rendszerint, |
| s hogy senki sincs, ki tartva titkát |
| Hogy mi ez? – már nem kérdezem, |
| vetkezvén bőrig meztelenre |
| a nagy, utolsó küzdelemre |
| magam talpig fölvértezem. |
|
Tér és idő kimérve
| Szeretném? Nem szeretném? |
| ahogy lesz úgyis úgy lesz |
| Szeretném? Nem szeretném? |
| az is hogy egy levél hull |
| s hogy merre száll a szélben |
| Szeretném? Nem szeretném? |
| azt is mikor s hol áll meg |
| Szeretném? Nem szeretném? |
|
Verkli-körökben
| kora tél a gyümölcs leverten |
| De nemcsak a gyümölcs – a levél is: |
| a kora tél már-már kései tél is |
|
| A változás fordult unalommá |
|
| Megunnám: télre tavasz jön |
| majd folytatódik a nagy kör |
| nincs meglepetés az időbe |
| csak ismétlés ma s jövőre |
|
| ravaszul fogyó reménység: |
| mindig terem egy-egy hökken- |
| tő hurkot a verkli-körökben |
|
| Várom hát most is a rendet- |
| bontó lármát vagy a csendet |
| százféle sebek sokadalmát |
| vagy az elmúlás nyugalmát – |
|
| Hogy egy év múlva ilyenkor |
| múlt is lehetek – vajon erre ki gondol? |
| És béke… sebek… nem érint ez se meg az se |
| a tél s a kigöndörödő újabb tavasz se |
|
|
Gyümölcsfák
| Alig mint szépségekre… tán virágzás |
| Aztán már csak földhözkötött |
| hangtalan haszonállatokra |
|
| Ilyenkor indulatom se kevés |
| nem köt vagy ha a gyümölcs-kisdedek közt |
|
| Együtt kínlódom a fagyokban: |
| együtt velük a viharokban |
| együtt a kártevők ellen s miatt |
| és fondorlatos betegségeikben |
|
| pedig ha csak a törzsüket |
|
| tisztaságuk és szépségük előtt |
| le kellene borulnom akkor is |
|
|
|