Enyhülve

A képtelenség, íme, meglett. Bolyhok, pelyhek karcos tüsökké. A szemen át aki a szívig, aki a velő velejéig, most még a felhámig se. Vége. Emez útért mások-e, ő-e? Miatta-e pokolba, égbe? Egy értelem kihalt örökre, egy száj, nyelv kővé vált örökre. Viszont fa, föld, vas, műanyag, víz jelentkezett, hogy boldogan jön. Mik eddig hűvöskés közönnyel nem költöttek sovány gyanút se, hogy hajlamuk lehetne szóra, most kedvesen, lágyan csevegnek: a nagy hiány tűnik mögűlük. Kedveltek egyszer, hóba őket én raktam tékozló koromban. Enyhülve szólok a bolondos, önző gyermekhez. Megy világgá: csöpp zsákjában üres dobozkák, ebbe virágok, abba pillék, amabba meg színes kövecskék, sőt csillagok talán az égről. Megunta, hogy kevés a játék, félt, hogy szeszélyeit kihűtöm, igyekszik óvni és szerezni. Forog a föld, az időt termi, s az idő termi a torok jajt, amikor kívánatos ágy lesz a kerekek előtt a vas-sín, s az idő termi a legyintést: sem adni, sem elvenni nincs mód, vagy csak magunknak és magunktól, gesztus a torok-jaj, legyintés, öröklött bal-remény a vas-sín. – A nagy árnyék elment. Alóla rajokban bújnak ki a tárgyak. Visszataláltam –, visszatérek. Bélelve is póráz a póráz. Bonyolult bokros kanyarokra nincs már időm: feljött a Vénusz. De még csöndes örömmel egyszer megnézhetem a szép világot, melyet nem láttam oly sokáig.