A történet vége?
| Feküdjék, édes hölgy, szépen bele, |
| itt a gödör, a szívem közepe. |
| Elföldelem: súlyos göröngyöket |
| dobál a deszkára a képzelet, |
| s néhány virágot hozzájuk kever. |
| Alattuk, hölgyem, bizton jól hever. |
| S mert ebben vannak még hiányai |
| segítek, hogy lennének álmai; |
| hát persze olyasfélék, aminők… |
| már amiket férfiakról a nők… |
| Ám ahhoz csöppet sem ragaszkodom, |
| hogy rólam is, bűbájos asszonyom, |
| vagyis hogy én is egy… |
Ó, jaj, igen, |
| ólommá lesz e sírtól a szivem |
| előre is tudom; de hogyha így, |
| akkor viszont miért ne volna így? |
| Mentségemül ki kell jelentenem, |
| halálában végképpen bűntelen, |
| s vagyok legföljebb negatív oka: |
| túl-túl soká kellett kibírnia, |
| megunta nyilván, s törten „elhajolt” |
| (afféle „fordult” Szép Ilonka volt, |
| kit titkos bú éppen, mivel velem, |
| és nem azért rágott, mert nélkülem). |
| Én mégis a köztemető helyett |
| bennem kínálok önnek nyughelyet, |
| meg aztán – szól az ó parancsolat –, |
| hogy „…a halottak a halottakat…” |
| s én is majdhogy halott vagyok, bizony, |
| magamra hát vonatkoztathatom – – |
| Édes hölgy, ami önből az enyém, |
| arról többé nem mondhatok le én, |
| kivéve, hogyha a nagy harsonát |
| még mostanában megfújnák… Nohát, |
| akkor – becsszó! – tüstént elengedem, |
| s még zsebkendőmet is meglengetem. |
|
|