Érzelmes

Érzelmes lesz, sőt érzelgős esetleg, ha, amit hétköznapjaim teremnek, azt írom meg… például, hogy a múlt hetekben néha minden régi volt, vagy mintha az lett volna –: mind a három lányunk itt ült az árvult lányszobában, itt ült, s csak ők, s csak kettőnkkel, velünk, és több mint tíz év tűnt el mögülünk, és én, bár nem gondoltam rá, mi történt, előre néztem, aggály nem gyötört még, s tervek nélkül is tervekkel tele hintáztatott az álmok tengere; …vagy azt, hogy elborult az ég fölöttem, az utcáról mikor reggel bejöttem, már kettesben, mert messzi unokánk s egyik lányunk elment pár hét után, s bizony eszemben járt, mint másilyenkor, hogy tán… (Vén lettem, s gyönge az ilyen kor.) Mellem nagy őszi rétté változott, s ott gyászos varjúhad kiáltozott. Érzelmes, sőt érzelgős, mit tagadnám… De hát az élet is jobbára szokvány, s akkor vagyunk valóban benne, ha apró ügyeknek is kerít sora, s önámító, ki pódiumra állva magát különlegesnek titulálja. – Lám, érzelmes, sőt érzelgős vagyok, mint a kicsik, nagyok s az átlagok.