Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról

Züllött és gőgös a világ, csak nem sikerül rendbe tenni. Akart vagy tűrt prófétaság, Ninive… Jónás… cethal… ennyi. Jónás… cethal s új ostorok, s holtig termek, bölcs Istenem. Vagy csak szokásból gajdolok? Hát termés az, mely így terem? Hittem, hogy rontok, épitek, s hány csőd ért és hány mozdulatnál. Rím, szó, pont, vessző, ékezet – s több lett-e egy-egy tiszta lapnál? Nyugalom kellett, béke, csönd, de rám dörgött a „Kelj fel és menj!” S míg ugattam a bűz-özönt, kavartam botrányt Ninivében. Ó, jobb lett volna árnyain kertemnek a hegyen ledűlni, s egy pintes könnyű szárnyain tetszőbb tájakra menekülni, vagy nézni, ahogy a hajók a szürke-zöld vizet hasítják, s a megroncsolt felszínt habok sebhintőporával csitítják; igétlenül, igátlanul örülni az örülhetőnek, s bár a napok virága hull, nem vélni, hogy ez már előleg. – Hiába! – Máshogy lett, nem így: küldettem egyre Ninivébe, s ahogy rossz gégémtől telik, nyílik szám most is az igére. Torkomban új s új buzdulás, az eleve elrendelésé, nem használ a szabadkozás s a szörnyű nyisszantás, a késé, csak termek, termek… Nagy az Úr: a szó enyém, övé a fegyver. Hát mondom, bár vér is tolul számból rikács intelmeimmel, mert egy-egy szó későn-korán csírát lök tán ki, s végre béke s igazság költözik nyomán a züllött, gőgös Ninivébe.