Hűség

Babits-apokrif a „Jónás könyve” utánról

Züllött és gőgös a világ,

csak nem sikerül rendbe tenni.

Akart vagy tűrt prófétaság,

Ninive… Jónás… cethal… ennyi.

Jónás… cethal s új ostorok,

s holtig termek, bölcs Istenem.

Vagy csak szokásból gajdolok?

Hát termés az, mely így terem?

Hittem, hogy rontok, épitek,

s hány csőd ért és hány mozdulatnál.

Rím, szó, pont, vessző, ékezet –

s több lett-e egy-egy tiszta lapnál?

Nyugalom kellett, béke, csönd,

de rám dörgött a „Kelj fel és menj!”

S míg ugattam a bűz-özönt,

kavartam botrányt Ninivében.

Ó, jobb lett volna árnyain

kertemnek a hegyen ledűlni,

s egy pintes könnyű szárnyain

tetszőbb tájakra menekülni,

vagy nézni, ahogy a hajók

a szürke-zöld vizet hasítják,

s a megroncsolt felszínt habok

sebhintőporával csitítják;

igétlenül, igátlanul

örülni az örülhetőnek,

s bár a napok virága hull,

nem vélni, hogy ez már előleg. –

Hiába! – Máshogy lett, nem így:

küldettem egyre Ninivébe,

s ahogy rossz gégémtől telik,

nyílik szám most is az igére.

Torkomban új s új buzdulás,

az eleve elrendelésé,

nem használ a szabadkozás

s a szörnyű nyisszantás, a késé,

csak termek, termek… Nagy az Úr:

a szó enyém, övé a fegyver.

Hát mondom, bár vér is tolul

számból rikács intelmeimmel,

mert egy-egy szó későn-korán

csírát lök tán ki, s végre béke

s igazság költözik nyomán

a züllött, gőgös Ninivébe.

Hommage à Bartók

Gyarmathy Tihamér képe alá

Mocsár gőzöl? – Zöld-sárga szétmosódás.

Bátortalan kontúrok szeldesik.

Már nem kezdet – valami folytatódás,

több-fészkű fénypászmák keresztezik.

Aztán az élesség, a megnövekvő,

az erre-arra nyíló ferdeség,

az egymás ellen sodróan törekvő

ágaskodás, oldódó enyheség.

Áramlik, lüktet, zúg, harcol, virágzik,

megnyugszik – a végső feltámadásig

a káosznak renddé kell válnia,

s így boldogságot hirdet és szerelmet,

a megaláztatásra győzedelmet

e vérző szívű geometria.

Koszorúzás

V. N. emlékének

Te, Nándor, lent a föld alatt,

(vagy hát amid még megmaradt),

s mi itt emlékednek adózunk:

ünnepi pózban koszorúzunk.

Ha látnád (jaj! de nincs szemed,

s különben is szemhéj megett,

s különben is a föld alatt vagy,

s nem nyílik ott semerre ablak),

ha látnád, intenél: „Fiúkák,

hagyjátok, marhaság, a mókát,

aló mars innét! tűnjetek,

ha már én el nem tűnhetek!”

Nándor, ha ezt mi hallanánk,

fejünk mélyebbre hajtanánk,

s elsompolyognánk mély borúval,

talán együtt a koszorúval.

A pásztor szava

Főhajtással a nyolcvanéves Illyés Gyulának

A törzs ha év-

századokon át rendre lép

a történelem útján (persze ez

csak képletes)

olykor a (szintén képletes

bár nem ritkán végzetes)

zajokban megzavarodik

s tán halláskárosodik

s egy-egy nagyobb kanyar

új tájaival

másult kellékeivel

még botrányt is kever

s a törzs megáll

ahogy bajban torpan a nyáj

míg föl nem hangzik a

pásztor erős szava

ki derekát

nyújtja s messzebbre lát

s tudja hogy merre nem

s merre igen

s a törzs csoda-

szókincséből épp az oda-

valókat tudja ki-

választani

melyekkel a zavart

megoldva visszatart

vagy tenni ösztönöz

mi érdekül közös

és mondja ha

nem kedves is szava

s itt-ott talán

sebet talál

amíg lehet

mert másképp nem tehet

és ellene

a halálnak sincs fegyvere

mert végképp megmarad

mit hátrahagy

s föllelhető

lesz benne sok-sok kellhető

a törzs ha bármi kor

riasztja s bármikor

tanácstalan

és társtalan

– mint amikor a nyáj

torpan s megáll

s vár míg nem hangzik a

pásztor szava

„…a halálnak sincs fegyvere”

Illyés Gyula halálára

„És ellene

a halálnak sincs fegyvere”

– Féléve csak

hogy e szavak…

Köszöntve mégpedig

dús nyolcvan éveit –

S most mint zavart

rossz jós ki csalt

szégyenkezem

hogy hát igen:

hogy mégis rátalált

lám a halál

Ő már vízszintesen

az függőlegesen

(Ó a szép rendnek e

fordult derékszöge!)

Ő már vízszintesen –

Pedig sosem

vállalt ilyen esett

test- s lélek-helyzetet

hogy el kell tűrnie

hogy csak tesznek vele

és ő semmit se tesz

– félelmetes!

– Bárhogy történhetett

mégsem lehet

szenvedő ige alanya

Illyés Gyula

Ami most szenvedő

az már nem ő

az csak egy elhagyott

lak melyben nap lakott

s e nap most fölrepült

és a zenitre ült

és eztán fenn ragyog

mint az örök Nap ott

Ám minthogy földi volt

bút bajt nyomort

tapasztalatból ismer ő

de el nem ismer ő:

figyel nagyon

az égi vándorutakon

és mindenütt

mindenhová besüt

ahol

sötétség és hideg honol

vakul a szem

s a fog vacog keservesen

– S mi akkor ünneplő hommage

volt az ma vallomás

és mert akusztikája a

legvégső csönd maga:

most árad zeng tolul

győzelmi kórusul

hogy „ellene

a halálnak sincs fegyvere”

Illyés Gyula gondolatai

A költő halálakor

Most váltak visszavonhatatlanul

öntörvényű s végképp felnőtt erőkké

gránit- sőt gyémánt-tábla-vésetekké

fém-domborítású törvény-lapokká

Többé nincs aki egyetlen vonást is

meg tudna változtatni rajtuk eztán

akár önként akár kétes parancsra

Teremtőjük falnak fordult – előtte

nem áldta meg teátrális szavakkal

s nem küldte el apostolkodni őket

falnak fordult csupán s magukra hagyta

bízott bennük: lelkéből lelkezett

magzataiban: másnemű anyagból

de ők: ő – csöndesen érezte tudta

Hát ilyenkor következik be a

diadal (vagy a végleges gyalázat

az ebhitű szülőknél)

Itt e pompás

utódok lassacskán mind elszegődnek

egyszerre sok felé és több felé még

s gazdáik észre sem veszik mikor

nagyobbá szebbé lesznek általuk

Gyászoljunk? A milliomos szülők

tisztességes örököseinek

valamiképp mégis ambivalens

érzése bennünk: önsajnálkozás

és hála együtt hogy a hagyaték

nem nő tovább de hogy már eddig is

ilyen hatalmassá növekedett

Fa

A nyolcvanéves Keresztury Dezsőnek

„A világ szelei csak lombom mossák.

Állok. Gyökerem köt el nem szakadva.”

(Keresztury Dezső: Beszélgetés az igazságról.)