Kertem

Húszegynéhányadikszor látom, ahogy e kert az őszbe lassan beandalog. E kert, mely ugyanaz még, s nem ugyanaz, mert sok halottal ért meg egy-egy tavaszt. S ha a halott fák, bokrok közé megyek, az is valaki holt lesz, nem én leszek. S nem is egy, – rajnyi holt jár a gyomtakart utakon, s tudhatatlan, ki merre tart, melyik már-nincs bokornál áll meg, s motoz, melyik már-nincs fa árnyán dől fűbe most, melyik már-nincs gyümölcsből s hányat szakít, melyik már-nincs virágra csodálkozik. – Húszegynéhányadikszor – s még mennyiszer? Lesz majd egy ősz (s talán már itt van közel), mikor az élő nem küld már holtakat, s a kertben szellemek nem bolyonganak, csak a tárgyak zörögnek, míg nyugtató csönddel nem száll le rájuk a néma hó.