Istenről, öregedőben

Hogyha ezerszer öregebb is, én se vagyok gyerek, tárgyalhatnánk egymással végre úgy, mint felnőtt emberek. Ő nyilván sokkalta tudósabb számára több dolog természetes, sőt túl-túl szimpla is tán, ami nekem titok. Bár így, romlandó testben élni, alázva, dicstelen, hogy mit jelent, azt nála én közelebbről ismerem. Még akkor is, ha sorsot, álmot rám (ránk) ő rendel, oszt, de a saját lábán a cifra úton ő végig nem tapos. Nagyrészt megtettem már a dolgom, hátra kevés maradt; hogy felnőttként kezeljen arra eljött a pillanat. Szeretnék mellé ülni csöndben, megérinteni is, elmondani gondot és örömet, a nagyot is, kicsit is. Hogy ő tud róluk? Jó, de fontos, hogy meghallgassanak, beszélhessek, kiönthessem a szívem: sok benne a salak. S vitatkozhassak is, ha úgy jön, s tévedjen néha ő, lássa be, hogy ő is lehet hibás, ha belőlem dudva nő. Örömmel tennék mint kölyök még, midőn aggálytalan ölébe bújtam, s elnyúltam vidáman, és rábíztam magam. Most szégyellném ezt: némiképpen mi egyenlők vagyunk, hozzánk – ó jaj! – az méltó csak, ha így-úgy el-eltárgyalgatunk.