Virrasztó

Messziről autók zaja, közelről méla tücskök, mélyül az árok-éjszaka, szór a hold színezüstöt. – Mind zavartabban kapkodok, hogy több nyomom maradjon, de viaszból a nappalok: bennük alig marad nyom. Megbízhatóbbak éjeim: a feneklett világban föltámadnak reményeim, jobban megáll a lábam. Nyugodtabban idézhetek, s hűbben jegyezhetek le ezt-azt, mit az emlékezet méltat emlékezetre, például egy-egy szót, amely (hisz télbe tart az ember, s jég fonja be tüskéivel) átjárta jó meleggel vagy egy-egy lágy tekintetet, mely, míg félelmem áradt, rámcsillant, megdédelgetett, s tudtam: nem tőrt vet – ágyat. S reggelre úgy indulhatok, mint aki biztosabbra rajzolt egy szétmázolt lapot, hogy az időnek adja.